Számokban mit is jelent ez?

Közel 120 kilométer, összesen 4 millió 212 ezer 28 lépés, 24 vízhólyag, 4 csomag ragtapasz, egy guriga fásli, 5 nap.

De ezek bizony csak számok, amelyek mögött sokkal több van.

Lélekben egyedül indultunk útnak, de a 120 kilométer alatt közösséggé formálódtunk, közelebb kerültünk saját valónkhoz, barátainkhoz, családunkhoz, Istenhez. Útközben lett hivatásunk, küldetésünk. Sok megválaszolatlan kérdés tisztázódott bennünk. Százszor legyőztük önmagunkat, határainkat feszegettük. A régi emberből újjá lettünk.

Mentünk „sivatagban”, hegyek gerincén, völgyben és patakmederben, búzatáblák, napraforgómezők, szőlőskertek mentén. Láttunk tücsköt, bogarat, tehéncsordát, mókust, őzeket; pillangók kísérték végig zarándokutunkat.

Megtapasztaltuk Isten csendjét, simogató szeretetét a szellő érintésével, a nap melegítő sugaraival, a fák árnyat adó hűvösségével, a források frissítő vizével.

Emmauszi tanítványokként utunkon többször mellénk szegődött Krisztus. Imáink során hol sírtunk, hol nagyokat nevettünk, hol meg sem tudtunk szólalni. Bíztunk és bíztak bennünk. Titkokat osztottunk meg és titkokat őrizünk.

Labirintusban jártunk, amely segített megértenünk, hogy döntéseink hol jó, hol kevésbé jó irányba visznek, de végül célba érünk, megérkezünk Istenhez. Találkoztunk szerzetesekkel, akik megmutatták, milyen jó Krisztus jegyesének lenni. A belőlük áradó kedvesség, szeretet leírhatatlan. Még ha csak néhány órán át is, jó volt velük közösségben lenni.

Megértettük és megtapasztaltuk, hogy Isten mennyire szeret bennünket. Apró csodákat vettünk észre minden egyes nap, kis kívánságaink gyorsan teljesültek. Néhány imánk már az út során meghallgatásra talált, amelyeket felajánlottunk, és maradt még bőven, amiért továbbra is tudunk imádkozni.

Az egyik legnehezebb napunk estéjén Ábel püspök atya élő telefonos kapcsolatban buzdította a megfáradt zarándokokat. A szülők mindennap izgultak értünk, imáikat éreztük minden lépésünkkor.

Utunk során az ország másik végén váratlanul és meglepődve találkoztunk görögkatolikus vonatkozású dolgokkal. Tihanyban meglepetésként egy ismerős fogadott bennünket: Rojkovich Ágoston mutatta be nekünk az apátság nevezetességeit. Bakonybélben több szerzetes büszkén viselt csotkit. Pannonhalmán olyan szobában aludtunk, ahol egy volt Szent Miklós-os diák alszik iskolaidőben. A megérkezésünk napján találkoztunk Soltész János atyával is, aki a 45 éves osztálytalálkozójára érkezett Pannonhalmára. Sok volt diákunkat, testvérünket, barátunkat megtaláltunk az érettségi tablókon.

Mit kaptam én ezen a zarándoklaton? Kaptam két társat: Kingát és a férjemet, Attilát, akik nélkül minden sokkal nehezebb lett volna. Fáradhatatlan 18 gyereket, akikre nagyon büszke vagyok, mert a kitartásuk, vidámságuk, őszinteségük határtalan. Valaki törött lábujjal, valaki megrándult bokával, mások vízhólyagokkal járták végig az Utat. Legyőztük önmagunkat lelki terheinket cipelve és testi fáradtságunkat hátrahagyva. Kaptam gyerekeket mély hittel, a Szűzanyában való bizalmukkal. Megtapasztalhattam, hogy

a csendes gyerekekben is van huncutság, a cserfesekben is belső tisztaság, a lázadó tinédzserekben is Isten utáni vágy.

Átéreztem, hogy magamat háttérbe szorítva, mennyire meg tud érinteni Isten. Mennyire áldottak vagyunk és sokszor nem vesszük észre.

Megtanultam, hogy zarándokolni egyszerre könnyű és nehéz. Kilépünk a komfortzónánkból, és ráhagyatkozunk a Jóistenre. Hallgatjuk egymást, hallgatjuk a csendet, s igyekszünk megtalálni a csendben az üzenetet. Fájdalmainkat és fáradtságunkat leküzdve tesszük egyik lábunkat a másik elé. Gondolkodunk, imádkozunk, beszélgetünk másokkal, mindeközben nem csak földrajzi értelemben haladunk a Cél felé, a saját labirintusunk közepébe.

Szöveg: Szikora Csilla

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Szikora Csilla, Gerner Attila, Huszár Kinga

Magyar Kurír