Négy nap alatt 90 kilométert megtenni autóval: nem nagy dolog. Biciklivel: kihívás. Gyalogosan: zarándoklat. Nem rohanás, menekülés, túra vagy kirándulás, hanem zarándoklat. Négy nap alatt 90 kilométert megtenni egyedül: van, akinek nem nagy dolog. Társakkal: kihívás. Társakkal és két kiváló vezetővel: zarándoklat. Nem menetelés, séta vagy bóklászás, hanem zarándoklat.

Június 30-a reggel, verőfényes napsütés Székesfehérvárott. A szállástól a templomig még nem hosszú az út. Korán van, az előző napi egyeztetés sokáig tartott, de a lelkesedés és a várakozás viszi lépteinket a templomba. Spányi Antal püspök, a Katolikus Karitász elnöke és Écsy Gábor országos igazgató fogad minket. Az útra bocsájtó szentmise homíliájában püspök atya nem ad nagy feladatot, „csak” annyit, hogy egyéni meghívásként értelmezve járjuk végig a 90 km-t, hogy újuljunk meg gondolkodásunkban, lelkületünkben és ez majd egész életünkre kihat.

Így indultunk útnak, tizennégyen zarándoktársak, felvértezve a Székesfehérvári Egyházmegyei Karitász úti csomagjaival, ekkor még csak tizennégy ismerős. Csatlakozott hozzánk az első napon két szakaszzarándok is. Erzsi soha ki nem fogyó történetei, Balázs fia kamaszos energiája valamennyiünket átlendítettek a nap végi holtpontokon. Rekkenő hőség, felhő nélküli napsütötte országúti szakaszok vártak ránk.

Amíg kifelé haladtunk a városból, elhaladtunk egy ásványvíz-palackozó üzem mellett: nyitva az ajtó, szakadatlanul érkező palackok a szalagon. Mégis volt ideje ránk pillantani az éppen ott dolgozónak, s segítő kezet, két üveg ásványvízzet felénk nyújtani. Első lecke: észrevenni a szükséget szenvedőt, segíteni a rendelkezésre álló eszközökkel.

Utunkon járókelőkkel is találkoztunk, egy öt év körüli kisfiú így fordult az édesapjához: „Ezek valami cserkészek?!” Második lecke: Nem csak karitászosnak kell lenni, annak is kell látszani.

A nehezebb szakaszok után, felfelé menetből épp csak megérkezve, korábbi vezetőtől örökölt kérdésekkel próbáltam a feszültséget oldani. De a „Neked ma miért jó?” nem minden esetben aratott osztatlan sikert a zarándoktársaknál, egyikük mondta egyedül: „Mert legyőzhetem saját magam.” Harmadik lecke: Ugyanaz a kérdés nem mindenkinek válaszolható meg.

Ahogyan haladt az idő, fogytak a tartalékok, s talán könnyebbek lettek a hátizsákjaink is. Kivétel ez alól talán csak egy zarándoktárs volt, aki külön vállalásként a teljes zarándokcsomagját magával hozta. Kitartóan hordozta, de a meleg, a kaptatók és a köves szakaszok nagyon nehézzé tették ezt a felajánlást, ő pedig ragaszkodott az eredeti tervhez. Aztán a nap vége felé, az utolsó lejtő előtt tudtuk úgy elkérni, hogy átadta nekünk. Negyedik lecke: Segítségnyújtás, de hogyan ajánljuk fel?

Esti érkezésünkkor Bakonykútin a Székesfehérvári Egyházmegyei Karitász munkatársai fogadtak minket, s nem sokat kellett kínálni a hűtött frissítőt, a dinnyét, meg a bográcsban főtt marhapörköltet. Nagy Lajosné Krisztina igazgató a karitászban eltöltött közel harminc éves tapasztalatát mozgósítva szervezte meg fogadásunkat.

Júliusba fordult a naptár, s mi Bakonykúti irányából Bakonynána felé indultunk. Tudtuk, hogy az első napihoz hasonló hosszúságú szakasz vár ránk. Már az első néhány kilométer terhelő volt, s itt sajnos vissza is kellett fordulnia egyik zarándoktársunknak: korábbi bokagyulladása segítséget igényelt. De vittük tovább „magunkkal”, remélve, hogy a következő napon csatlakozhat újra a csapathoz.

Lábunkban az előző nap megtett 28 km, kezünkben a napra húzott idézet. Páli Szent Vince gondolatai kísértek ezen a távon; tekinthető ötödik leckének: „Amikor a szegények szolgálata miatt elhagyjátok az imádkozást, nem veszítetek semmit, mivel a szegényeket szolgálni azt jelenti: rátalálni Istenre.”

A közel tíz órás napi zarándokút végén volt még egy utolsó kaptató. A zarándoktársak aggodalommal álltak meg a végén: „Milyen hosszú lesz ez?” Az egyik vezető válasza: „Nem sok, nagyjából két focipálya hosszúságú.” Az egyszeri zarándok ilyenkor rövid számolgatás után arra jut, hogy az kevesebb, mint 200 méter, s az az eddigi kilométerek legyőzése után már gyerekjáték lesz. Sőt, ha épp nem emelkedő lenne, s lenne elegendő oxigén hozzá a tüdőben, még egy Mária-éneket is énekelni tudna közben... S nekidurálja magát, az ének pedig belső imává szelídül, különösen, mert az emelkedő nem akar véget érni, egyik kanyar jön a másik után. Felérve a vezető azért hozzáteszi: „Én amúgy a Wembley Stadionra gondoltam focipálya alatt, az 120 méter, az a 60 méter meg igazán nem sok pluszban…” Hatodik lecke: A karitászmunka során szerzett információkat mindig több szempontból érdemes megvizsgálni.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy fehér, jelöletlen kisbusz követ minket. Gyanúnkat erősítette, hogy három utasa piros pólóban, integetve közelítette meg a csoportot, de megelőzve minket, eltűntek a szemünk elől. Néhány perc múlva újra látható távolságban feltűnve kinyílt az ajtó, s előkerült egy hűtőtáska, benne a késő délután már igencsak megfáradt zarándokoknak a Veszprém Főegyházmegyei Karitász által küldött frissítő, energiát adó, meleget enyhítő jégkrém. Ugyan ekkorra már több résztvevő lelki szemei előtt a lehetséges nutellás palacsinta képe lebegett, hálánkat mégis alig tudtuk kifejezni Szijártó László karitászigazgató atya csapatának. Laci atya maga is hálás volt nekünk, hiszen a déli megállónk utáni áldása előtt még arra kért, az őérte is zarándokoljunk. Hogy pontosan emiatt nehezedett-e a délutáni utunk, azt máig sem tudtuk kideríteni… Hetedik lecke: „Egymás terhét hordozzátok!”

Jásdon át vitt a Mária-út, az ottani Szentkút, a több mint 600 éves búcsújáróhely jelentette a zarándoklat mértani közepét. Ahogy annyiszor, itt is lekerültek a lábat szorító túrabakancsok és zoknik, s a fáradt zarándokok Mária oltalmába ajánlották örömeiket, bánataikat. Nyolcadik lecke: Jó megpihenni annak forrásánál, aki munkánkat támogatja.

Bakonynánán már a Veszprém Főegyházmegyei Karitász munkatársai fogadtak minket, s a zirci karitászcsoport gondjaira bíztak. Estére kiderült, hogy sérült zarándoktársunk nem folytathatja az utat, ugyanakkor megérkezett az utolsó két napra még egy társ, így maradtunk tizennégyen.

Ahogyan fogyott a megtett táv, úgy nőtt a különféle helyeken megjelenő vízhólyagok száma. Volt, aki már az első naptól kezdve hordozta ezt a plusz terhet, másoknak az idő elteltével alakultak ki a hólyagok. Előkerültek a cipők helyett a szandálok, s ügyes kezű, tapasztalt zarándokok tűi, hogy „megvarrják” a hólyagokat. Kilencedik lecke: sokat segít a nehézségekben az adaptálható tudás.

Zircen a ciszterci szerzeteseket Péter atya képviselte, aki így tanított minket: „A fölülről érkező isteni szeretet készteti a belső emberi szeretetet is látható emberi cselekedetekre. Ez a kettő, ha találkozik, akkor történnek a csodák. Azt hiszem, a jelenlévők naponta átélnek ilyeneket, amikor szolgálnak. Nem olyanra gondolok, amikor vízen járunk, vagy ehhez hasonlók, hanem amikor egy kétségbeesett embernek valamilyen módon a segítségére sietünk, és a hála fölcsillan a szemében. Vagy éppen valaki arra szorul, hogy meghallgassák, és valaki odaül az ágya mellé, megfogja a kezét és emberszámba veszi. Ez a kettő, ha találkozik, az elesett ember és a nem kötelességből, hanem szeretetből, önként, áldozatkészen a segítségére siető ember, akkor történnek a csodák. (…) 90 év hosszú idő, még az emberi életben is, a szolgálatban is. Nagy elődök nyomdokaiban járnak, ugyanazt a hősiességet, kitartást és hűséget kívánom ehhez a csodálatos szolgálathoz!

Azt hiszem, az Egyházunknak egy ritka élcsapatával van dolgunk, büszkék vagyunk azokra, akik ezt a szolgálatot helyettünk is, meg a nevünkben is végzik. Kívánok még 90, 190 meg 590 évet a karitásznak, ugyanazzal a Jézustól eredő, isteni szeretettől, belső tűzből fakadó emberi áldozatkész tevékenységhez. A Szentháromság áldása áradjon ki az itt jelenlévőkre, azokra is, akiket képviselnek, s akik bármilyen módon segítik, vagy csatlakoztak ehhez a szent küldetéshez!” Tizedik lecke: Méltónak lenni az elődök hűségéhez és kitartásához.

A harmadik nap hasonló hosszúnak ígérkezett, mint a korábbiak. Persze, mivel minden nap „kicsit hosszabb” távot járt le a csapat, viccelődtünk is azzal, hogy szegény utolsó napra csatlakozóknak már nem marad semmi a 90 km-ből… Azonban az úti cél, Bakonybél lelkesített mindenkit. Ezen a napon a napi imák és énekek mellé még egy lelki segítségünk akadt, pontosabban erre a napra különösen is egymás segítőivé váltunk mindannyian: neveket húztunk, így váltunk „őrangyalaivá” egymásnak, hogy egész nap figyeljünk valakire. A homályba vész, hogy vajon kitől indult, de humorral fűszerezve törekedett mindenki arra, hogy ne csak a kihúzott személynek, hanem bármely zarándoktársnak szebbé tegye a napját. Jól is jött a jókedv, mivel több helyen járatlannak tűnő úton, ember magasságú csalánban találtuk magunkat. Tizenegyedik lecke: ha fáradt vagy, segíts sok embernek, és az akadályok is kisebbnek tűnnek!

S e napról írva már végképp nem lehet említés nélkül hagyni azt a zarándoktársunkat, aki triatlonista lévén, a Bakonyban is keresve a személyes feltöltődési lehetőségeket, a napi közel 30 km-es szakaszok közben, önfeláldozóan előre-, majd a csapathoz visszafutva támogatta a tájékozódást (is). Tizenkettedik lecke: Egy folyamatban mindig vannak nálad előbbre tartók, hasznosítsd a tapasztalataikat.

Bakonybélben Miska bácsi volt a szállásadónk, s nem volt olyan zarándoktárs, akinek a lakóhelyéhez vagy a nevéhez ne  fűzött volna valamilyen személyes megjegyzést. Így a bejelentkezésünk nem lett rövid, de ez sem akadályozott meg bennünket abban, hogy az utolsó nap előtt a monostor szerzeteseivel együtt a templomban elimádkozva a befejező imaórát, hálát adjunk az előző napokért, s erőt kérjünk a ránk váró, legrövidebb szakaszhoz. Tizenharmadik lecke: A szerzetesek nyugalma és a zsolozsma válaszai felüdítenek a hosszú nap végén is.

Szombat reggel a zarándokcsapat immár vendéglátó szerepet is kapott, hiszen ezen a napon közel száz karitászmunkatárs, önkéntes, támogató csatlakozott, hogy együtt érjünk Homokbödögére.

A 17 km kevésnek tűnt, az idő éppen megfelelőnek, amikor útnak indultunk. Az alapcsapat megosztva kísérte a csatlakozókat, ahogyan az idősebb önkéntesek szárnyaik alá veszik a közösségi szolgálatukat a karitásznál teljesítő gimnazistákat. A „friss lábbal” érkezők pedig erőt adtak nekünk is. Tizennegyedik lecke: Jó az újonnan csatlakozók frissességére építeni feladatainkban.

Nagy öröm, hogy mindenki beérkezett Homokbödögére, ahol már várta a csoportot Écsy Gábor atya országos igazgató, s a személyével mintegy keretbe került a karitászért vállalt 90 km-es zarándoklat.

A zarándoklatot megkoronázó, záró szentmisén Udvardy György veszprémi érsek Tamás apostol evangéliumi történetének kapcsán elmondta: Minden tevékenységünk, imádságunk, szeretetcselekedetünk, minden a húsvétból forrásozik. Onnan forrásozik, hogy találkoztunk Krisztussal, aki érettünk emberré lett, föláldozta az életét, meghalt, de föltámadott.

„Emiatt a húsvéti hit miatt tud az Egyház közösségben lenni, kultúrát formálni, imádkozni és a szeretet cselekedeteit gyakorolni. Enélkül nem lenne értelme, célja egyetlen jócselekedetnek sem, nem is lennénk képesek rá. Amikor emlékezünk az ország különböző pontján 90 éve működő karitászcsoportokra, és hálát adunk, akkor a húsvéti hit miatt tudunk hálát adni. Mert ez a föltámadás mindennek új értelmet ad, a szeretetszolgálatnak is.”

Az érsek hozzátette, Jézus megengedi Tamásnak, hogy a sebhelye megérintésével a saját módján legyen képes hinni. Az ő bizonyosságkereséséhez hasonlította azokat, akik az adományokban, az odafordulásban keresik életük bizonytalanságai közepette a biztos segítséget; és ez egyben a hit előszobája is lehet.

„Azoknak, akiknek érintjük a sebeit, gyógyulhatnak, mert krisztusi gesztussal akarjuk érinteni azt. Egészen biztos, hogy számtalan olyan evangéliumi üzenet van, ami csak akkor válik számunkra érthetővé, ha Jézus parancsára merjük szolgálni az elesettet, merünk odaállni a beteg mellé, merjük meghirdetni a reménységet a reménytelen embernek, ha vállaljuk az ő sorsát, sorsközösséget vállalva nemcsak néhány területtel, hanem a személlyel magával.”

A Katolikus Karitász jubileuma kapcsán az érsek befejezésül emlékeztetett: „Ez az ünnep túlmutat a karitászmozgalomnak a megünneplésén; ez az Egyház cselekedete, amikor a testvérek jelenlétükkel, piros egyenpólójukkal hirdetik »az Úr kegyelmének esztendejét«. Adja Isten, hogy legyen bátorságunk a Feltámadottal találkozni, legyen bátorságunk tanúbizonyságot tenni, Krisztus módjára tenni azokat a gesztusokat, melyeket tőle tanultunk, legfőképpen legyen bátorságunk tanulni, és megérinteni az értünk szenvedő Krisztus sebhelyeit.”

Szöveg: Besze Erika/Katolikus Karitász

Fotó: Mánfai Szabolcs/Pécsi Egyházmegyei Karitász

Magyar Kurír