2016-ban még a szokásosnál is több hívő látogatott a csíksomlyói kegyhelyre. Urbán Erik ferences szerzetest, a kegytemplom igazgatóját az elmúlt év kegyelmeiről és kihívásairól kérdezte a Vasárnap kolozsvári magyar katolikus hetilap szerkesztője, Bereczki Silvia segítő nővér.

– Mit jelentett az irgalmasság éve Csíksomlyó szempontjából?

– Nagy örömmel fogadtuk főegyházmegyénk érsekének döntését, hogy a csíksomlyói kegyhelyen nyitja meg az irgalmasság kapuját. A kegytemplom jobb kapuját jelöltük ki szent kapunak. Ha a kegyhelyekre úgy tekintünk mint „lelki klinikákra”, akkor szinte magától értetődik, hogy meg kellett nyitni itt is az irgalmasság kapuját.

Már a nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló – amelyben Romániát a csíksomlyói kegyhely képviseli – 2015-ös találkozóján arról tanácskoztunk Mátraverebély-Szentkúton, miként fogják megszervezni az irgalmasság évét az egyes országok kegyhelyein, vagy hogyan lehetne megszervezni úgy, hogy minél jobban segítse a kegyhelyre zarándoklókat az irgalmasság útján való haladásban. Mi, kegyhelyigazgatók az eszmecsere során ötleteket adtunk egymásnak, amelyekből meg is valósult jó néhány. Ha áttekintjük a szentév eseményeit, elmondható, hogy összességében gazdag évet zártunk a csíksomlyói kegyhelyen, de ez is kevés azokhoz a lelki gyümölcsökhöz képest, amelyek a zarándokokban születtek meg az irgalmas Isten kegyelméből.

– Milyen fő cél vezetett titeket az elmúlt évben? Mely eseményeket tartod a legfontosabbaknak?

– Az irgalmasság éve meghatározta tevékenységeinket, hiszen ennek a fényében választottuk meg a kegyhely mottóját a múlt esztendőre, amely mindig a pünkösdi búcsúnak is mottója, s amely az évközi idő Mária-antifónájának kezdősora volt: „Üdvözlégy, Úrnőnk, irgalmasság asszonya!” Továbbá igyekeztünk nemcsak a szentmisék előtt, hanem napközben is a zarándokok rendelkezésére állni, ha szentgyónást akartak volna végezni, illetve adventben és nagyböjtben bűnbánati délutánokat tartottunk, vagyis egész délután gyóntattunk, hiszen számos család, egyén és közösség zarándokolt el a szent kapuhoz, hogy átlépve azon teljes búcsút nyerjen.

Ferenc pápa nagy ajándéka volt a világegyház számára, hogy nemcsak Rómában, hanem a részegyházakban is lehetett szent kaput nyitni, hogy akik nem tudnak elzarándokolni az örök városba, a szentévben mégis tudatosíthassák magukban, hogy az „irgalmasság határt szab a rossznak” (Ferenc pápa), vagyis Isten lehajol hozzánk elesettségünkben, és felemel jobbjával. Ezért nem halunk meg, hanem élünk, és megemlékezünk az ő irgalmasságáról.

Számos eseménye volt az irgalmasság szentévének, ezek kisebb-nagyobb tömegeket mozgattak meg. Nehéz lenne valamennyit felsorolni, ezért mozaikszerűen néhányat említenék meg: előadások az irgalmasság témájában; szórólapok készítése a kapun való átkelés liturgiájával, a szentévhez kapcsolódó imákkal; tematikus zarándoklatok; búcsúk az irgalmasság jegyében; az Isten neve az irgalmasság című interaktív kiállítás. Kegyelmi nap volt az, amikor az irgalmasság évében, február 2-án, a megszentelt élet világnapján zártuk le Csíksomlyón a megszentelt élet évét, mely alkalmon jelen voltak főpásztoraink és a főegyházmegyénk területén szolgáló szerzetesközösségek tagjai.

– Melyek voltak az év során a legnagyobb meglepetések?

– Számomra az volt szép, amikor láttam, hogy egyes zarándokok a szent kapu előtt imába merülve készültek átlépni azt, keresztet vetettek, megsimogatták a kaput, volt, aki meg is csókolta. Ezek azok a kegyelmek, Isten és a zarándok közös gyümölcsei, amelyeket nem lehet és nem is kell lemérni. Nagy élmény volt, amikor gyermekek csoportosan érkeztek a zarándoklatra, és a szent kapu előtt állva el kellett magyarázni nekik a kapu és a szentév jelentőségét. Mielőtt átléptük volna a gyerekekkel a szent kaput, feladatuk is volt: hogy a kiengesztelődés szándékával gondoljanak azokra, akiknek meg kell bocsátaniuk vagy akiktől bocsánatot kell kérniük. Komolyan vették a feladatot: néhány percig néma csendben, összeszedetten álltunk a kapu előtt, majd az „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem…” kezdetű ének mellett átvonultunk rajta. Látszott a gyermekeken a megilletődés, a meghatottság, ahogy a csíksomlyói Szűzanya előtt térdeltek és imádkoztak. Apró ajándékok voltak ezek számomra.

– Mit jelentett számotokra közösségként és számodra személyesen ebben a missziós tevékenységben részt venni, azt irányítani?

– Közösségként kihívás volt, hogy a kegyhelyre zarándoklókat fogadni tudjuk, főleg azokat, akik napközben érkeztek, hogy elvégezzék a szentgyónásukat, vagy lelki beszélgetésben tegyék le a terhüket, amely alatt görnyedeznek. Közösségi szinten természetesen a szentév lelki oldalát is megélhettük. Például ebben az időszakban tartottuk a választókáptalant, amelynek nyitó szentmiséje bűnbánati liturgiával, többek között a szent kapun való átlépéssel kezdődött. Egy másik alkalommal a nyári továbbképzőre összegyűlt ferences testvérek részére a kiengesztelődés, a megbocsátás témakörhöz kapcsolódó külön liturgia és közös ima volt. Mivel gyakran én vezettem a liturgiákat, számos alkalmam volt, hogy átlépjek a szent kapun. Amit másoknak tanácsoltam az átlépés előtt, azt magam is igyekeztem követni, vagyis törekedtem megfelelő lelkülettel lépni át az irgalmasság kapuját.

Eleinte idegenkedtem az irgalmasság évének logójától. A kegytemplom szentélyében zászlóra nyomtatva ki volt függesztve, és minél többet néztem, annál sokatmondóbbá vált számomra a logó és szimbólumai. Sokszor gondoltam arra, hogy mekkora lehetőség és ajándék rejlik a szentévben: kiengesztelődni Istennel, felebarátaimmal és önmagammal. Kegyelmi időszak volt, de amit a kiengesztelődés területén begyakoroltunk, amit az irgalmasság cselekedeteit gyakorlatba ültetve megtanultunk vagy amit újra felfedeztünk, annak aktualitását tovább kell vinnünk, mert továbbra is fel kell fedeznünk Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségünket és a jövőt, amely ránk vár, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.

– Mit szeretnétek mindebből a jövőben megtartani, és min szeretnétek változtatni?

– A kegyhely őreinek az a mindenkori feladatuk, hogy Csíksomlyó, a kegyhely maradjon „lelki klinika”, ahová időről időre elzarándokolnak az emberek. Nem kell állandóan ott lenni, ahogy az sem jó, ha a kórházban kell állandóan ülni. Néha azonban szükséges, hogy ha beteg az ember, ha fáj a lelke, eljöjjön letenni a terheket, megköszönni a kegyelmeket, erőt kérni és megújultan visszatérni az abbahagyott feladatok végzéséhez. Ezt máshol is meg lehetne tenni, de üdvösebb egy kegyhelyen, az Isten kiválasztott helyén, ahol a zarándok még inkább megtapasztalhatja az ő jelenlétét. A mindennapi gondoktól távolabb képes lesz arra, hogy összeszedje magát, és visszanyerje lelkierejét, ami által nagyobb odaadással próbálja járni a hit útját. Megerősödik abban a szándékban, hogy rátaláljon Krisztusra, szeresse őt az összekuszálódott hétköznapokban is, és aktívan belekapcsolódjék otthon a helyi egyházi közösségbe, ahol élete mindennapjait éli. Ezért fontos, hogy a lelkipásztor a híveivel együtt zarándokoljon a kegyhelyre, a kegyhelyen pedig fogadják a zarándokokat. Ebben természetesen együttműködésre van szükség. Meggyőződésem, hogy a közös zarándoklatok során egy-egy egyházközség megerősödik, összetartóbb, egymásra figyelőbb lesz.

Ezek a zarándoklatok nem kifejezetten a búcsúk alkalmával gyümölcsözők, hanem külön alkalmakkor, amikor egy-egy egyházközség tagjai elzarándokolnak, együtt imádkoznak egymásért és az otthon maradottakért. Nekünk, a kegyhelyen szolgálóknak pedig arra kell törekednünk, hogy a zarándokokat úgy vezessük be a szent helyre, hogy az ideérkezés kegyelmi esemény, a vallásos tapasztalat és az újra megtalált öröm zarándoklata legyen, vagyis a megtestesült Ige szerető jelenlétének megtapasztalása, a Boldogságos Szűz óvó, anyai tekintetétől kísérve.

Forrás és fotó: Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye

Magyar Kurír