Sokaknak csak halvány elképzelésük van Szent Albert mûködésérõl, és alig tudják, milyen gazdagon kitöltött napokat élt, s hogy miért kapta az utókortól a ,,Nagy” megtisztelõ jelzõt. Családi nevén Bollstadti Albert gróf 1200-ban született Launingenben és 1223-ban Padovában lépett a domonkosok közé, s ezzel kezdetét vette pihenést nem ismerõ lázas tevékenysége, melyet mint szerzetes és pap, tanár és író, provinciális és regensburgi püspök, prédikátor, s végezetül ismét mint hallgatag szerzetes folytatott haláláig. Albert korának egyik zseniális szellemi építõmestere. Életét látva megsejthetünk valamit a középkori Európa és emberének tágasságából. A nagy építési tervek korszaka ez, amelyek szerint városokat és katedrálisokat építettek; olyan törvényhozás idõszaka, amely vallásos lelkülettel kultúrát határozott meg. A közös katolikus hit szolgáltatta az alapot a népek életéhez, az a hit, amely több mint egy évezreden át a politikai közösségben is biztosította a polgárok jogait. Albert Padovában találkozott Szász Jordánnal, aki a domonkos rend generálisa volt és Kölnbe küldte õt, abba a nagy középkori német városba, amely Északnyugat-Európa nagy útjainak találkozási pontjában feküdt. Ez a Rajna parti város lett Albert késõbbi útjainak kiindulópontja, melyek során az akkor ismert világ felét bejárta. A Rend megbízásából több városban megszervezte a rendi fõiskolát: Hildesheimben, Freiburg im Bresgauban, Regensburgban és Strassburgban. De ezek a városok csak állomások Albert Párizsba vezetõ útján. A Párizsi Egyetemen a domonkosok két professzori székkel rendelkeztek, de a franciáké volt az elõjog, hogy saját nemzetbéli professzort jelöljenek rá. Albert az elsõ idegen domonkos, aki itt katedrát kapott. Kölnben Albert tovább folytatta tudományos munkáját. Megalapította a rendi egyetemet, amelybõl késõbb, a 19. század végén kialakult a Kölni Városi Egyetem. Katedrája köré húsz nemzet növendékei sereglettek össze, köztük Aquinói Szent Tamás is, kinek nagysága elõtt késõbb a mester, Albert is meghajolt. Még öreg kora ellenére is elsietett Párizsba, hogy Tamás, egykori növendéke tanítását megvédje. A politikát alárendelte Isten országának. Amikor a Staufi uralkodóház elvesztette hatalmát, az egész birodalom az interregnum bizonytalanságának áldatlan állapotába került; ,,császár nélkül, félelmetes idõket” éltek. 1273. október 1-én a német választófejedelmek királlyá választották Habsburg Rudolfot. Ekkor Albert elment a Lyoni zsinatra, és úgy jellemezte a pápa elõtt az újonnan megválasztott királyt, mint az igazság harcosát és a rend emberét. Ezek után X. Gergely a választást elismerte. Albertot leginkább természettudósként ismerik az emberek. Az elsõ indításokat a természettel való foglalkozásra Itáliában kapta. A természet csodái és rejtélyei elõször itt tárultak föl elõtte. Késõbbi élete folyamán a természettudománynak majd minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. Különleges szeretettel volt az élet iránt. A növény- és állatvilágot páratlanul ismerte. Jó megfigyelõképességéhez tudományos pontosság társult, ezért tudott olyan mélységekig behatolni a természet titkaiba, sért el olyan eredményeket, melyek elõtt nemcsak a kortársak álltak meg ámulattal, hanem ma is tiszteletet parancsolnak. Természetesen Albert is korának gyermeke volt, õsi felfogások õt is korlátozták, de az elsõk közé tartozik, aki nem a tekintélyre támaszkodó hittel, hanem a tapasztalat útján szerzett ismeretek alapján közeledett a természethez. Ezt az eszmét átsugározta a következõ idõkre is. Albertnek mint teológusnak legnagyobb eredménye az, hogy fölfedezte Arisztotelész filozófiai írásait, és termékennyé tette azokat a teológia számára. E mûveket megtisztította minden rárakódott arab és egyéb rétegtõl, s a tisztán arisztotelészi kincseket hasznosította. Ezzel megteremtette annak lehetõségét, hogy Tamás késõbb nemcsak filozófiai, hanem teológiai kérdésekben is Arisztotelészre támaszkodhasson. Ha valaki igazán látja Albert életét, önkéntelenül is fölmerül benne a kérdés, hogy egyetlen ember hogyan volt képes minderre? Hogyan élhetett ilyen megterheléssel és ilyen szellemi feszültség közepette? Tetterejének és termékenységének titka mély imádságos életében, Istennel való kapcsolatában rejlik. Van két mondata, amelyek rávilágítanak arra, hogyan is állt Isten színe elõtt. Az elsõ így szól: ,,Uram, én azt szeretném, ha szeretett akaratod szerint ember lehetnék.” Amikor a pápa az immár 77 éves Albertot arra szólította föl, hogy vegye át a regensburgi püspökség vezetését, nem szívesen mondott igent, de a pápa szava számára Isten akaratát közvetítette. Egy tönkrement egyházmegyét kellett ismét életképessé tennie. Õt azonban semmi egyéni becsvágy nem hajtotta, csak az elõdje hibáit akarta minél inkább kijavítani és jóvátenni. Két évvel késõbb, mikor a rábízott föladatot végrehajtotta, alázatosan kérte a pápát, engedje, hadd éljen ismét egyszerû szerzetesként. S mikor a pápa beleegyezését adta, abban is Isten akaratát látta. Albert második mondata: ,,Te magad menj Istenhez. Hasznosabb ez neked, mint ha az összes égben lévõ szentet Hozzá küldenéd.” Ez a mondata az emberi lélek és Isten közti közvetlen kapcsolatot hangsúlyozza, amit semmi mással nem lehet helyettesíteni, s ebbõl ered az ember egész életének vallásos értéke. Albertnek nem lehet a szemére vetni, hogy keveset foglalkozott a világgal, vagy hogy nem tett volna érte eleget. De minden tevékenysége, utazása és kutatása, továbbá az emberiség érdekében tett szolgálata mellett soha nem feledkezett meg az egyetlen szükségesrõl, s nem is mellõzte azt. Miután a keresztes háború érdekében prédikált Németországban és Csehországban (1263-64) és rövid idõt Würzburgban és Strassburgban töltött, 1270-tõl ismét Kölnben élt. Itt dolgozott általános tisztelettõl övezetten 1280. november 15-én bekövetkezett haláláig. XI. Pius 1931-ben avatta szentté. Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba.

KEK