A győr-újvárosi, a győr-szigeti, az öttevényi, a kunszigeti és a mosonszentmiklósi plébánia hívei zarándokoltak február 12-én a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 12-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Boldog IX. Piusz pápa 1854. december 8-án hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját. Négy évvel később egy kis francia falu (Lourdes) mellett egy szegény kislánynak (Soubirous Bernadettnek) megjelent a Szűzanya február 11-től július 16-ig tizennyolc alkalommal. 1858. március 25-én nevezte meg magát így: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” (Erről a liturgia tegnap, február 11-én emlékezett meg.) Most elmélkedjünk erről a titokról.

Søren Kirkegaard így írta le a keresztény dogmát: „A dogma olyan, mint egy elvarázsolt kastély, amelyben hercegek és hercegnők vannak mély álomba merülve. Csak fel kell őket ébreszteni. Akinek ez sikerül, látni fogja, hogy a kastélyba visszatér az élet, és ragyog teljes fényében.” (Je suis l’ Immaculée. Parole et Silence, NDL Edition, 2006, 101. o.) Ilyen „elvarázsolt kastély” ma sokak számára a „szeplőtelen fogantatás” dogmája. Protestánsok és ortodoxok tiltakoznak ellene – jóllehet egészen más okok miatt –, és sok katolikus is zavartan beszél róla, legföljebb úgy, hogy keresi a módot, hogyan lehetne „újrafogalmazni” a dogmát, hogy ma is elfogadható legyen. Arról nem is szólva, hogy szorosan kapcsolódik az „eredeti bűn” dogmájához, amiről szintén nem nagyon beszélünk ma. Boldog IX. Piusz pápa 1854. december 8-án – miután kikérte a világ püspökeinek véleményét – definiálta az egyház hitét e szavakkal: „…a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatában, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből (…) az emberi nem Üdvözítőjének s Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt.” (DS 2803) Látjuk, hogy IX. Piusz pápa nem használta formálisan a „szeplőtelen fogantatás” kifejezést. Dogmáját két kifejezésben lehet összefoglalni: „eredeti szentség” és „előre megőrzés-előretudás”. Tudjuk, hogy ez a két kifejezés botrányosnak tűnt volna még Szent Bernátnak és Aquinói Szent Tamásnak is, ők még nem tudták összeegyeztetni ezt a karizmát azzal, hogy minden ember rászorult a megváltásra, s a megváltás alatt a bűnből való megváltást értették. A 13. század végén az azóta boldoggá avatott Duns Scotus János ferences teológusnak sikerült megmutatnia, hogy ez lehetséges. Szűz Mária is rászorult a megváltásra, mint minden ember, őt is Jézus Krisztus halála és feltámadása váltotta meg, de nem úgy, mint minket, akiket megszabadított a bűntől, hanem úgy, hogy eleve megóvta a bűntől. Egy hosszú teológiai folyamat vége volt IX. Piusz döntése 1854-ben.

Fatimában mondta nekem a neves orosz konvertita írónő, Tatjána Goricseva, akitől megkérdeztem, hogy gyermekkorában hallott-e valamit az akkori Szovjetunióban Istenről, Jézusról, egyházról, Szűz Máriáról: „Nem. Semmit. De Istennek nincs is erre szüksége, ő a semmiből teremt magának új népet.” Valami hasonló volt az 1858-as évek Franciaországában is. Hitetlen, vallásilag közömbös értelmiség, egyházellenes állami berendezkedés, a világ naturalista szemlélete. És Urunk, Jézus Krisztus nem tudósokat küldött mindezt megváltoztatni, hanem a Szűzanya szólt egy szegény, vallásilag is iskolázatlan falusi kislányhoz, bűnbánatot kért, a rózsafüzér imádkozását, nem ígért boldogságot itt a földön – majd a másvilágon –, és végül megnevezte magát: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.” És ezzel a ténnyel a kor összes tévedéseire, problémáira választ adott.

1. Egyrészt minden naturalizmussal szemben hirdette: az ember több, mint a természet, fejlődés, társadalom produktuma. Az ember célja: Isten. Éspedig a szent Isten – és az embernek meg kell térnie, elhagynia a bűnt és elfogadnia a kegyelmet. Isten nem fér össze a bűnnel, ami a legnagyobb tragédia.

2. A szeplőtelen fogantatás hirdeti, hogy az eredeti bűnt nem a biológiában, szociológiában stb. kell keresni, hanem az Isten és ember közti helytelen kapcsolatban. A Teremtő akarata és az ember tényleges valósága közti ellentmondás az áteredő bűn. Az eredeti bűntől való mentesség azt jelenti, hogy Máriában megszűnt az ellentmondás az isteni „legyen” és az emberi „nem” között. Ez a hitigazság „végeredményben azt a hitbizonyosságot fejezi ki, hogy valóban létezik a »szent Egyház«, amely személy, és ugyanakkor személyekben valósul meg. (...) A szeplőtelen fogantatásról szóló tanítás igazolja, hogy Isten hatalmas kegyelme képes volt emberi feleletet kiváltani.” (Joseph Ratzinger: Sion leánya)

Lássuk tehát, hogy a szeplőtelen fogantatás karizmája nem vonja ki a Szűzanyát
– Jézus Krisztus megváltása alól – hiszen ez lényeges része a dogmának,
– sem a megváltás ajándékainak hálás elfogadásából (gondoljunk csak a „Magnificat”-ra!),
– sem a bűnösökkel vállalt szolidaritásából, hiszen az ember nem akkor érti meg a bűn súlyát, ha megtapasztalja, hanem ha szereti Istent. Ahogy Isten Krisztust „bűnné tette” értünk (Szent Pál: 2Kor 5,21): mert egészen bűn nélkül volt.

Tőle tanulta meg Mária, hogy az irgalom Anyja legyen. Ez az ajándék nem korlátozta szabadságát. Isten eleve adott ajándéka, a kegyelem nem csökkenti, hanem felszabadítja a belső szabadságot!

A mi mai világunknak is – nekünk is – megtérésre van szükségünk.

1. Mindenekelőtt megtérésre a bűnből. Mert nagy a kísértés, elhangzik sokszor: hiszen ez így természetes, mindenki ezt csinálja stb. De a hit nélkül, kegyelem nélkül élő keresztény: monstrum.

2. Aztán a bűnösökért is csak tiszta lélekkel lehet tenni valamit. Itt nem lehet eléggé hangsúlyozni a szentgyónás fontosságát.

Bernadett, a szegény, egyszerű kislány alkalmas volt arra, hogy megértse és megértesse, amiről itt szó van. Akit az „egek királynőjének” nevezünk, Bernadettnek úgy jelent meg, mint egy fiatal hölgy, és nem mint egy „nagyasszony”, ahogy kortársai várták volna. Fiatalsága, aztán a „Szeplőtelen Fogantatás” kifejezés botrányt okozott akkor Lourdes-ban. A neves író, Bernanos viszont áttetsző módon fogalmazta meg, írói nyelven, ami súlyosabb, mint egy teológiai traktátus: „Egy kislány, ez az angyalok királynője, fiatalabb, mint a bűn, fiatalabb, mint az a nemzetség, amelyből ered.”

158 évvel ezelőtt a Szent Szűz lourdes-i megjelenése mélyreható változásokat okozott a francia egyházban, de a világegyházban is. Most nézzük meg, kit választott ki a Szűzanya az üzenet hordozására-átadására! Jean Guitton írta: (L’absurde et le mystére, Declée de Bronwer, 1984): „Ebben a (20.) században először, eredete óta az emberiség tudatosította, hogy a haladás képes önmaga ellen fordulni. (...) De a hirtelen kétségbeesés hangját elfedték a fanfárok, amelyek a haladást hirdették. Amit a keresztények reméltek a túlvilágon, a modernek azt hitték, hogy megígérhetik a földre. Spencer, Renan, Hugo, Bergson, Teilhard, minden spiritualista, minden marxista – lévén ez egyben egyetértésben – énekelték ugyanazt a dicshimnuszt – Hirosima előtt. Mindnyájan hirdették – különböző módon –, ugyanazzal az elánnal, »ami eloszlat majd minden akadályt, talán még a halált is.« Mára már lehetetlen olvasni ezeket, amiket 1945 előtt írtak, egy keserű mosoly nélkül.” (8. o.) S ahogy könyvének címe is mondja: Az abszurd vagy a misztérium, e könyvében kifejti, hogy az élet tapasztalata által elénk tárt talányra csak két válasz lehetséges: „minden abszurd” (Sartre), vagy „ez egy misztérium”. S az ő válasza: „Engem az abszurd abszurditása elvezet a misztériumhoz.” És megvallja katolikus hitét: nála a ratiót az oratio követte. Ugyancsak ő írta, hogy az Újszövetségben a kicsinyek, szegények, egyszerűek a leginkább nyitottak Isten felé. Ebből aztán – írja – nem az következik, hogy ne legyünk műveltek, tanultak stb. Sőt: azok voltak az egyház legszebb korszakai, mikor sok tehetséges, művelt, nagy tudású ember tudott lélekben kicsi, szegény, egyszerű lenni. Gondoljunk csak Szent Pálra, Ágostonra, Szent Tamásra, Prohászkára.

Mindazonáltal, ha magunkba nézünk őszintén, akkor nyugodtan aláírhatjuk Szent Pál szavait: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1Kor 1,26–29) Ennek az isteni pedagógiának tökéletesen megfelelt Bernadett kiválasztása.

Az első jelenéskor (1858. február 11.) tizennégy éves volt. Még nem volt elsőáldozó, iskolába is előtte kezdett csak járni. Szegények voltak – számunkra megdöbbentő módon –, emellett beteges is volt, a franciát is csak tájszólásban beszélte. És a Szűzanya mit kérdezett és kért tőle, és hogyan? Bernadett, aki otthon, környezetében senki volt, elcsodálkozva mesélte, hogy a Hölgy („csodálatos fehér gyermek”) magázta őt. S így kérdezte meg: „Megtenné-e azt a szívességet, hogy eljönne ide tizenöt napon keresztül?” (1858. február 18.) Nem azt kérdezte: „Ki vagy, kik a szüleid, jártok-e templomba?” Valahogy ezzel a nyitottsággal kellene nekünk is egymáshoz fordulni! Mert jelen van a kísértés – és van is sokszor alapja: hogy sok a rossz a világban, a bűn mindenütt jelen van stb. De mi, keresztények, kell hogy ennek ellenére azt mondjuk: ha százszor is csalódnom kell, akkor sem vesztem el az emberekbe vetett hitemet. És nem elsősorban azért, mert vannak „pozitív csalódások” is, hanem azért, mert mindnyájan Jézus Krisztus testvérei vagyunk.

Mikor Lourdes-ban a múzeumban láttam leírva a Szűzanya szavait, egy kicsit rossz érzés fogott el. „Nem ígérem meg, hogy boldoggá teszem ezen a világon, de a másikban.” Még kommunizmus volt, s azt hallottuk mindig, hogy az egyház elidegenít, más világot ígér, ahelyett hogy a jelent megváltoztatná. Ám a Szűzanya nem a változó idők ideológiáihoz igazítja szavait. Örök igazságot hirdet. S ez az igazság az, hogy Isten az embert örök életre rendelte, s ez az élet lesz az örök boldogság.

Néha minket is kísért, hogy nem merjük a teljes üzenetet hirdetni, hogy el ne riasszunk valakit. Mikor Bernadett átadta a Szűzanya üzenetét a plébánián, nem hittek neki. Ő azt mondta: „A Hölgy csak arra kért meg, hogy átadjam az üzenetet, nem arra, hogy elhitessem.”

A zsinat utáni években hallatszott gyakran a téves vélekedés egyesektől: minek téríteni, minek a misszió, majd Isten üdvözít mindenkit mint „anonim keresztényt”. S miért terheljük őket egyházzal, keresztény erkölcsi követelményekkel? Szent Pálnál is felmerült a kérdés, és ő így válaszolt: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Jaj nekem, mert ha úgy gondolkodom, hogy „minek zavarni a nem hívőt”, akkor számomra nem jelenti Jézus Krisztus és az egyház azt, amit Pálnak: „Számomra az élet Krisztus...” A hitet nem mi adjuk. A „hit szemeit” a Szentlélek nyitja ki. De mi eszközök vagyunk Isten kezében. És „jaj nekem – hallom Pál szavait –, ha nem hirdetem az evangéliumot”.

Az üzenet, amit Bernadett kapott a Szűzanyától, egyszerű. Imádság (a rózsafüzér). Szegénység. Egyesek pénzt akartak Bernadettnek adni, hogy aztán vádolhassák. Nem fogadta el. Ezt mondta: „A pénz éget engem!” Ma milyen kevéssé érezzük, hogy a pénz égető tűz lehet! Végül: bűnbánat, engesztelés a bűnösök megtéréséért. Az irgalmasság szentévében Ferenc pápa is ugyanezeket kéri tőlünk!

Kedves Testvérek!

Ahogy említettem, egyházunk tegnap emlékezett a Szűzanya lourdes-i megjelenéseire, és itt, a bazilikában mi is kérjük vérrel könnyező képe előtt, legyen vezetőnk a most kezdődött nagyböjti időben. A Szűzanya szegénysége, kicsisége, alázatossága – egyszóval hite – a reménység forrása. A vértanú jezsuita atya, Yves de Montcheuil írta: „A keresztény optimizmus forrása (…) az a gondolat, hogy Isten átalakulást idézhet elő benne, lénye legmélyén. Vagyis az ember »megtérhet«; szíve megváltozhat.” (Le Royaume et ses exigences, 1957, 47–49. o.) Ámen.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír