Pazzi Katalin (a keresztségben Sziénai Szent Katalint kapta védõszentül) 1566. április 2-án született Firenzében. Mind apai, mind anyai ágon nemes firenzei õsöktõl származott. Nagyon korán kitûnt gyermektársai közül jámborságával és rendkívüli szellemi képességeivel. Egész különös vonzást gyakorolt rá a Szentháromság és az Eucharisztia misztériuma. Szerette az imádságot, és nem hagyta el akkor sem, ha nem talált benne érezhetõ vigasztalást.

Kilenc éves volt, amikor egy jezsuita atyától kapott egy elmélkedési könyvet, amely Jézus Krisztus kínszenvedésérõl szólt. Ezt a könyvet naponta forgatta.

Tíz éves korában járulhatott elõször szentáldozáshoz. Két hétre rá, 1578. április 9-én, annak jeléül, hogy egészen Istennek szenteli magát, titokban szüzességi fogadalmat tett. Nyaranként, amikor a család kiköltözött vidéki villájába, összegyûjtötte a parasztgyerekeket, és katekizmusra oktatta õket. Ahogyan csak tudta, már ebben az idõben vezekelt, és önmegtagadásokat gyakorolt, hogy kimutassa az Úr Jézus iránti szeretetét. Miközben azonban õ egyre bensõségesebben szerette Krisztust, a család házassági terveit szõtte felõle. Amikor tizenhat éves lett, közölték vele, hogy férjhez kell mennie. Katalin pedig teljes elszántsággal harcolni kezdett égi Võlegényéért, és kijelentette, hogy inkább vérpadra megy, és lefejezteti magát, de másé nem lesz, csak Krisztusé. Mikor látták, hogy semmiképpen nem tudják meghajlítani akaratát, beleegyeztek, hogy kolostorba vonuljon.

Pazzi Katalin 1582. december 2-án lépett be a firenzei Santa Maria degli Angeli kármelita kolostorba. Azért esett erre a választása, mert itt a nõvérek rendkívüli módon naponta áldozhattak. Az elsõ perctõl fogva otthon érezte magát. Sem a szegénység, sem az engedelmesség, sem a közösségi élet nem esett nehezére, s amikor két hónappal késõbb, január 30-án magára ölthette a kármelita apácák szegényes ruháját, és megkapta új nevét, melyen ettõl fogva Mária Magdolnának szólították, boldog volt.

Mint novícia az erényes élet tükre lett. Ám még mielõtt letelt volna a novíciátus két éve, titokzatos betegség lepte meg, amelyen senki nem tudott segíteni: magas láz kínozta és szünet nélkül köhögött. Emiatt sem aludni, sem étkezni nem tudott, úgyhogy bizonyos idõ után az életéért kezdtek aggódni. Ezért a szokásosnál hamarabb bocsátották fogadalomtételre, hogy apácaként halhasson meg. Az oltár elé felállított ágyban tett fogadalmat 1584. május 24-én.

Tizenkét éves volt, amikor elõször esett elragadtatásba. Följegyezte õ maga, hogy a fogadalomtétel elõestéjén eljött hozzá Jézus, megnyitotta neki az oldalát, és õ tökéletes békességet és nyugalmat talált benne. Másnap pedig, a fogadalom napján, amely Szentháromság vasárnapja volt, ,,miután letette a fogadalmat, érezte, hogy teljesen elveszíti érzékeit, és egészen fölolvad abban az egységben, amelyre a fogadalomtételkor lépett Istennel”. Ettõl kezdve belsõ életének állandó megnyilvánulása volt az elragadtatás. Júliusban csodálatosan meggyógyult. Elöljáróinak köszönhetõ, hogy misztikus tapasztalatairól az utókor és a kolostoron kívüli hívõk is tudomást szerezhettek. Elrendelték, hogy amennyiben képes rá, foglalja írásba az elragadtatások közben átélt tapasztalatokat; emellett a nõvértársaknak is utasítást adtak, hogy írják, amit elragadtatása közben mond.

1585. június 8-án az Úr tudomására hozta, hogy néhány nap múlva megajándékozza azzal a boldogsággal, hogy Isten gazdagságából részesülve egyesülni fog a Szentlélekkel, utána azonban öt szenvedéssel teli esztendõ következik. Az elõre megmondott szenvedés valóban megkezdõdött, és félelmetes volt. Magdolna fizikailag érezte az ördögök közelségét, akik gyötörték õt. 1590 pünkösdjén ért véget ez az ötéves próbatét. A matutinum végén, amikor a Te Deumot énekelték, Magdolna nõvér úgy elmerült Istenben, hogy egész nap elragadtatásban maradt. Visszakapta a kegyelem vigasztalásának érzését, és ígéretet kapott, hogy ezután bármit tesz, mindennapos munkája közben is Istennel egyesülten fog élni.

A firenzei Santa Maria degli Angeli-kolostor nem tartozott a kármeliták sarutlan reform-ágához, de amit Magdolna nõvér megélt, az teljesen megegyezik azzal, amit Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a lelki élet legmagasabb fokairól tanít. S föltûnõ, hogy - annak ellenére, hogy a neki szóló leveleket nem küldték el - V. Sixtus pápa bullái és rendeletei 1585-1590 között szinte szóról szóra választ adnak azokra a követelésekre, amelyeket Magdolna isteni parancsra megfogalmazott.

Elragadtatásai során az Úr olyan szerzetesi ideállal ismertette meg Magdolna nõvért, amely nagyon eltért az akkori kolostorok általános gyakorlatától. Amikor a novíciamesternõ asszisztense (1595), majd novíciamesternõ (1598) lett, lehetõsége nyílott, hogy a kapott eszményeket másoknak is átadja.

Növendékeit arra nevelte, hogy maradéktalanul tartsák meg a szerzetesi fogadalmakat, mert csak így juthatnak el a szabadság legmagasabb fokára, amely föltételezi, hogy a lélek mindenrõl lemond, ami nem Isten. Céltudatos következetességét Istenért égõ buzgósága teszi érthetõvé. Mindamellett nem volt kegyetlen, mert szigoránál csak anyai szeretete volt nagyobb, amellyel fiatal nõvértársait szerette, s mint ,,gyermekeinek” éjjel és nappal szolgálatára volt. A szellem, amelyet meghonosított a novíciák között, természetesen a kolostor egészére is hatott, és áldásait még nemzedékekkel késõbb is érezték.

Tevékenysége azonban nem korlátozódott csak a novíciákra. Szeretetét mindenki felé árasztotta, s mióta megtapasztalta saját emberi gyengeségét, mindenki felé megértõ és jóságos lett. A laikus nõvérek mellé odaállt, és segített nehéz munkájukban, a betegeket vigasztalta és gyógyította, a szomorúakat megvidámította, olvasott a lelkekben, elõre mondta a jövendõt és csodákat mûvelt.

1595-ben azt kérte Urától, hogy vonjon meg tõle minden örömet, és engedje, hogy a ,,puszta szenvedést” élhesse, mert úgy érezte, hogy az önmegtagadás és a vezeklés számára semmi nehézséget nem okoz. Egyetlen féltett kincsének azt érezte, hogy Isten viszonozza a szeretetét, épp ezért ezt akarta fölajánlani. És az Úr elfogadta: magára hagyta azt a lelket, akit annyiszor látogatott meg boldogító elragadtatásokban. Most megvont tõle minden vigasztalást, és ez az állapot egészen a haláláig tartott.

Magdolna nõvér 1602-tôl súlyos beteg lett: heves lázrohamok lepték meg és vért kezdett köpni. Ágynak dõlt, s amikor 1604-ben megválasztották szubpriórának, hivatalát már nem gyakorolhatta, mert nemcsak felkelni nem tudott, hanem már fölülni sem volt képes az ágyban. Tagjait mintha kínpadra vonták volna, a bõre kisebesedett, arcán azonban állandóan a mélységes béke nyugalma uralkodott, és szentáldozás után olyan volt, mintha már megdicsõült volna. Az orvosok számára érthetetlen módon három évig tartott ez a haldoklás. Õ maga azt mondta: ,,A Paradicsomban nem szenvedhetek Isten iránti szeretetbõl, ezért nem szeretnék még meghalni.” ,,Szenvedni, nem meghalni” - ezzel jellemzik lelkiségét, pedig ezt õ így soha nem mondta, de élte. 1607. május 25-én költözött el égi Võlegényéhez.

Életében sok jele volt szentségének, a halála után is sok csodát tett. Egy év múltával a holttestét teljes romlatlanságban emelték ki a sírjából. 1626-ban VIII. Orbán pápa boldoggá, 1669-ben IX. Kelemen pápa szentté avatta. Ünnepét már a következõ esztendõben, 1670-ben fölvették a római kalendáriumba, május 25-re. 1728-ban azonban erre a napra tették Szent VII. Gergely ünnepét, ezért Magdolnát áthelyezték május 27-re. 1899-ben erre a napra került Beda Venerabilis, ezért Magdolnát tovább helyezték 29-re. 1969-ben - bár így egy napra három szent ünnepe is esik - visszakerült égi születésnapjára, május 25-re.

Forrás: Keresztény Értelmiségi Kör