A Camino-ról:

Santiago de Compostela Camino egy 800 kilométer hosszú zarándokút, amely Spanyolország északi részén, pontosan a Tejút alatt húzódik, és amelyet hívők és hitetlenek ezrei járnak végig évről évre. Azt mondják, az út alatt megszámlálhatatlan ősi Föld-energiavonal húzódik, s a belőle áradó prána áthatja a zarándokok életét.

Az évszázadok óta misztikusnak tulajdonított út Franciaországban kezdődik, és a Pireneusokat átszelve Spanyolország nyugati széléig, az "ismert világ végéig", az Atlanti-óceán partján található Finisterréig tart. Nagy Károly, Dante, Assisi Szent Ferenc, Izabella királynő, és számtalan nagyúr, hadvezér, tudós és szegény ember koptatta a végtelenbe kanyargó utat - Isten dícséretét, szeretetét, vezeklést és megbocsátást keresve. A Szent Jakab útjának tulajdonított, kagylókkal szimbolizált zarándokút "hivatalos" vége a Compostelai katedrális. Itt nyugszik Jakab apostol, Spanyolország hivatalos védőszentje.

Lemondás

A helyiek szerint az út maga a cél. Más ember lesz, aki végigjárja. Megtanul lemondani a kényelemről, a görcsösen hajszolt anyagi biztonságról, megtanul nemet mondani a félelemre, a fájdalomra és az egyedüllétre.
Az út során ugyanis magára marad.

Napi 25, 30, sőt olykor 45 kilométert kell megtennie, hogy mire leszáll az est, eljusson a következő állomásra, a zarándokok számára fenntartott szerény szállásra. Ellenkező esetben a szabadban kell éjszakáznia, esőben, hidegben, szélben.

Ne gondoljunk azonban semmi luxusra! A zarándok-szállások többsége kenyeret és leveseket kínál, amelyet ízlelés nélkül öntenek magukba a fáradt utazók, hogy utána koszosan, sarasan, halálos fáradtsággal rogyjanak le a kopott priccsekre. Az első napokban megdöbbentő, elkeserítő és félelmetes lehet a modern világhoz szokott embernek ilyen körülmények között létezni, de a szellemi fejlődés lemondással jár. Bármelyik zarándok betérhetne a kisvárosokban található éttermekbe és szállodákba, de akkor elveszne a lényeg. Figyelmét elvonnák a külsőségek: az ínycsiklandó vacsora, a szépen csempézett fürdőszoba és a frissen vetett ágy illata. Oda lenne az áhított megtisztulás, és az Isten dicsőségére tett zarándoklat.

Fájdalom

Ki egyedül, ki másodmagával indul el. Hol egyszerre, hol külön mennek, hiszen mindenkinek más a ritmusa. Házaspárok, barátok, magányos vándorok, betegek és öregek vágnak neki az útnak. Néha találkoznak, beszélnek, majd továbbállnak, és csak esténként, a szálláshelyeken látják újra egymást. Máskor némán bandukolnak hosszú kilométereken át. Együtt mennek, de a lelkük más utat jár be. A pecsétek - az utat igazoló kis füzetecskében - pedig egyre szaporodnak. Ezen az úton nem számít, hogy ki honnan jött, milyen nyelvet beszél, milyen a vallása vagy a bőrszíne. Mindannyian ugyanazért jönnek, bár sokan maguk sem tudják, mit akarnak.
Az első napok a legnehezebbek. Vízhólyagok, húzódások, ficamok és görcsök tizedelik meg az útnak indulókat. A döntés adott: buszra szállni, pihenni és várni, vagy hazamenni. A legtöbben azonban maradnak. Összeszorított foggal továbbmennek, tűrnek és küzdenek.

Félelem

Sárga nyilak és kagylók jelzik az irányt, mégis sokan eltévednek. Egy viccből elfordított tábla, egy dühösen csaholó kóbor kutya vagy egy meredeknek tűnő szikla könnyen eltéríti az embert. És nincs taxi, mobiltelefon vagy kórház, ahol segítséget kérhet a vándor. Magára marad. Önnön lidérceivel vagy megküzd, vagy meghal. Aki vállalja az utat, vállalja a halált is. Nem fél tőle, nem kapaszkodik az életébe. Új fejezetet, új életet remél, amelyhez a halál is hozzátartozik, akár így, akár úgy jön el. A zarándokok napról napra haladnak az úton, miközben észrevétlenül megváltozik az életük. A dolgok új értelmet nyernek. Mit sem ér a márkás ruha, ha nehéz. Az út mentén cipők, zoknik, könyvek, kismagnók, élelmiszerek hevernek... felesleges holmik, amelyek tán nem is olyan rég még az áhított biztonságot jelentették. Már nem szégyen botra támaszkodni, sem izzadt, saras ruhában gyalogolni. Más a fontos.

Látomások

A víziók senkit nem kerülnek el. (Talán csak a nagy csapatban utazókat, akiknek ily módon nem nyílik alkalmuk az elmélyülésre.) Az egyedüllét és a fáradtság teszi - gondolják eleinte. Aztán rájönnek, hogy bár reggeltől estig maguk vannak, van, aki vigyáz rájuk. Őrangyal, felettes én, szellemi vezető vagy Isten? Sokan azt gondolják, hogy a többhetes menetelés, éhezés és kínlódás teszi. Megzavarodtak? Nem, ez sokkal több annál. Ébren is álmodnak. Letűnt korokban járnak és különös történeteket ismernek meg. A főszereplőben magukra ismernek, majd lassacskán azonosítják a mellékszereplőket is... az élet körforgása utat tör magának, és a korábban vak szemek előtt fénycsóva jelenik meg. Üzenetek, álmok, megérzések váltják egymást, és a menetelők már észre sem veszik, hány nap és éjszaka váltotta egymást, hány kilométert tettek meg, és mióta nem ettek. Egyre többet bírnak, ahogy szellemük szabadabbá válik. Régmúlt emlékképek, családi események villannak fel a szemük előtt, és a válaszok lassacskán megérkeznek.

Ultreya!

Azaz: bátran, csak tovább! Így biztatják a helybéliek az elcsigázott zarándokokat, akik vasakarattal küzdik végig magukat az embert próbáló spirituális próbatételeken.

Mindenki másért indul el:

kalandvágyból, kíváncsiságból, van, aki a gyógyulásért, mások vezeklésből, és még többen az áhított lelki megtisztulás végett. Egyben azonban mindannyian egyetértenek: Camino felejthetetlen élményben részesíti a kitartó zarándokokat, és megváltoztatja az életüket.