Franciska, a háziasszonyok védőszentje már gyermekként arra vágyott, hogy teljesen Krisztusnak szentelhesse magát, ám férjhez adták. Fáradhatatlanul gondoskodott Róma szegényeiről; megalapította az obláták társulatát. 1440. március 9-én halt meg; V. Pál pápa avatta szentté 1608-ban.

Előkelő római családban született, 1384-ben. Nagyon korán megtanult olvasni; kedvenc olvasmánya a zsolozsmáskönyv, a szentek élete és Dante Isteni színjátéka volt.

Már hatévesen arra vágyott, hogy követhesse a vértanúkat és a szüzeket. Lelkiatyja, az olivetánus bencésekhez tartozó Antonio de Monte Savello előtt föltárta: egyetlen vágya, hogy szigorú rendbe lépjen, s teljesen Krisztusnak szentelhesse magát. Ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Ennek azonban külső jelei is lettek, ezért édesapja elérkezettnek látta az időt, hogy férjhez adja. Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata előtt, de sikerült neki, és tizenhárom évesen férjhez ment Lorenzo de Ponzianihoz.

Áhítat-gyakorlatait és a felebaráti szeretet cselekedeteit negyven évi házassága alatt sem hanyagolta el. A keresztény feleség és édesanya példaképe lett. Házasságukból hat gyermek született: közülük hárman csecsemőkorban, ketten hatévesen meghaltak.

Róma Trastevere városrészében, a Tiberis nyugati oldalán, a Szent Cecília-bazilika közvetlen szomszédságában éltek. Férje egy háborúban súlyosan megsérült; Franciska kitartó ápolásának köszönhetően épült fel. Néhány év múlva ellenséges csapatok törtek be házukba, egyetlen élve maradt fiát túszként elrabolták, házát felgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták. Férje az újabb háborúból sebesülten tért vissza.

Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. Istennek, a családnak és felebarátainak szolgált. Éjszakánként alig két órát aludt, a többi időt imádságban töltötte. Napjait a háztartás és a családi gondok, illetve a betegek és szegények gondozása töltötte ki. Fáradhatatlanul gondoskodott Róma szegényeiről, sőt, ha kellett, koldulni is elment a szegények részére.

Később a hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket társulatba gyűjtötte, és 1425. augusztus 15-én megalapította a bencés harmadrendet, az obláták társulatát. A rend tagjai Szent Benedek szabályai szerint, de fogadalomtétel nélkül éltek, s karitatív szolgálatokat végeztek. Franciska 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nővérek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Templomul a fórumon lévő Santa Maria Nova-templomot választotta, amelyet gyermekkorától fogva nagyon szeretett.

Férjét haláláig hűségesen ápolta, s csak utána, 1437-ben lépett be az általa alapított kolostorba. Itt fejezte be földi életét 1440 március 9-én. Halála előtt utolsó szavai ezek voltak: „Nyitva áll az ég! Az angyalok szállnak alá, s a főangyal, aki bevégezte művét, előttem áll, és hív, hogy kövessem őt!”

Halála után több mint hatvan esetről tanúskodtak, amikor az ő közbenjárására történt csodás gyógyulás.

Amikor V. Pál pápa megkérdezte Bellarmin Szent Róberttől, hogy időszerűnek látja-e Franciska szenttéavatását, az így válaszolt: „benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától őrizte szüzességét, hosszú ideig tiszta házasságban, majd özvegységben élt, s végül kolostorban mutatott példát minden erényre.”

1608-ban avatta szentté V. Pál. Ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba. Róla nevezték el a korábbi Santa Maria Nova-templomot: mind a mai napig Római Szent Franciska-templom néven ismert Róma e temploma.

Különleges kegyelemként harminchárom éves korától fogva haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta az őrangyalát. Ő maga így vallott róla: „alakra olyan, mint egy kilenc év körüli gyermek. Megjelenése egyszerre szeretetreméltó és tartózkodó. Tekintetének isteni tisztaságát emberi szó ki nem mondhatja. Arca általában derűs, és pillantása a lélekben tüzes áhítatot gyújt. Ha ránézek, nyilvánvalóvá válik előttem az angyali természet fensége és emberi természetünk gyarlósága.” Sok támadás érte a sátán részéről, aki több formában jelent meg előtte. Őrangyala azonban mindig megoltalmazta. Az angyal vezetésével egyre inkább megismerte önmagát. Ha bármit vétett, az angyal eltűnt a szeme elől, s csak akkor láthatta ismét, ha megalázkodott, bűnbánatot tartott és a szívét újra Istenhez emelte. Amikor az őrangyal ismért megjelent, vidámabb és szebb volt, mint korábban. Ha valami kétség vagy sötétség lepte meg a lelkét, angyalára pillantott, s mindig visszanyerte biztonságát. Őrangyala, ki mások számára láthatatlan volt, olyan – a külső világban is észlelhető – világosságot árasztott, amelynél éjszaka is tudott olvasni és írni.

Magyar Kurír

(gj)