Fülöp apostoltársához, Szent Péterhez hasonlóan betszaidai halászember volt. Mint Keresztelő Sz. János követője, osztozott a jobb lelkeknek a megígért Messiás hamaros eljövetelébe vetett hitében. Mikor pedig ismerőse, András útján értesült a messiási remények beteljesedéséről, forró vágy támadt szívében a megtestesült Ige megismerésére és követésére. Buzgalmát azzal jutalmazta az Úr, hogy valamennyi apostola közül őt szólította fel elsőnek példája követésére. Fülöpöt lelke mélyéig megrendítette a váratlanul jött meghívás. Hiszen már meglehetősen benne volt a korban s magán kívül felesége és három leánya eltartásáról is gondoskodnia kellett. De pillanatnyi gondolkodás nélkül követte a meghívást, sőt néhány nappal rá legbensőbb barátját, Natánaelt ( = Bertalan) is a tanítványok sorába vezérelte.

Mint apostol, Fülöp az Üdvözítő szűkebb és bizalmasabb környezetéhez tartozott. Erre mutatnak azok a jellemző kis epizódok, melyeknek emlékét földijének, Szent János evangélistának elbeszélése őrzött meg számunkra, Így tudjuk, hogy a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával először őhozzá fordult az Úr és őtőle tudakolta, mit kezdjenek az éhező sokasággal. „Honnét veszünk kenyeret - mondotta -, hogy ezek egyenek?” Fülöp nem értette meg azonnal a kérdés célzatát s azért így válaszolt: „Kétszáz dénár áru kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson”.

Még szembetűnőbben mutatja a ragaszkodó tanítvány bizalmi állását, hogy a zsidózó görögök, akik közvetlenül a kínszenvedés előestéjén látni óhajtották az Urat, őhozzá fordultak kérésükkel: „Uram, látni akarnók Jézust”. Fülöp a maga felelősségére nem merte teljesíteni a jámbor pogányok kérését. Ekkor ugyanis már városszerte köztudomást volt, hogy a papi fejedelmek és írástudók elhatározták az Ember Fiának vesztét; tehát könnyen felmerülhetett a gyanú, hagy a görögök látszólagos buzgalma csak színlelés és cselvetés. Ezért előbb Andráshoz fordult és csak azután juttatta el a kérést rendeltetési helyére.

Az utolsó vacsorán érdekesen nyilvánult meg az Úr Krisztus és Fülöp bizalmas viszonya. Mialatt ugyanis Krisztus Urunk a mennyei Atyához való viszonyáról szólott, Fülöp hirtelen felkiáltott: „Uram! Mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk”. Az Üdvözítő a türelmetlenség legkisebb árnyéka nélkül így szólott hozzája: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertél meg engem? Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában és az Atya énbennem vagyon?”

A kínszenvedés áldozatának teljesedése után Fülöp apostoltársaival együtt szemtanúja volt az Úr megjelenéseinek és dicsőséges mennybemenetelének, majd a vigasztaló Lélek vétele után tevékeny módon közreműködött a Jeruzsálemben és környékén megindult tömeges megtérésekben. Júdeából később Frígiába helyezte át apostoli működésének színhelyét. Itteni tevékenységéről azonban semmi biztosat nem tudunk. Nem ismerjük közelebbről halálának körülményeit sem. Alexandriai Kelemen állítása szerint természetes halállal múlt ki; más hagyomány szerint ellenben keresztre feszíttetett. Bizonyos azonban, hogy az apostol hamvait először Frígia fővárosában, Hierapolisban (ma Pambukkalesszi) helyezték örök nyugalomra; innét később Konstantinápolyba, majd I. Pelágius pápa kormányzása idején Rómába vitték.

Leányai, akik közül kettő örök szüzességet fogadott és csodatevő hatalommal vált ki, még sokáig ébren tartották az apostol emlékét. Valamennyien igen magas kort értek el s tekintélyükre jellemző, hogy Polykrates efezusi püspök még a második században is úgy említi őket, mint a kisázsiai egyház oszlopait.

Ifjabb Jakabot rendesen az Úr testvére néven említik az Írások, mivel a Boldogságos Szűz rokonának, Máriának fia volt. Kora gyermekségétől fogva a nazireusok, vagyis az Úrnak szenteltek közé tartozott, s mint ilyen tartózkodott mindenféle szeszes italtól, haját nem nyíratta, fürdőt és illatszert nem használt, a húsvéti bárányon kívül más állat húsából nem evett és állandóan a legegyszerűbb ruhákban járt. Az Üdvözítő őt testvérével, Júdás Tádéval egyetemben mindjárt nyilvános működése kezdetén apostolai közé szólította. A jámbor nazireus teljes odaadással csatlakozott hozzája; s hogy mennyire kedvére járt isteni Mesterének, mutatja az a tény, hogy Péteren kívül ő volt az egyetlen apostol, akit feltámadása után külön megjelenésére méltatott.

Apostoltársai elszéledése után Jakab továbbra is Jeruzsálemben maradt. Ő lett a szent város első püspöke. Fiatalkorában megszokott szigorúságából egy hajszálnyit sem engedett, sőt egyben-másban még fokozta. Különösen az imádsággal nem tudott betelni. Ami szabad ideje maradt, azt mind a templomban és imádkozással töltötte. Innét érthető a régiek följegyzése, hogy térdbőre a sok térdeléstől úgy megkeményedett, mint a teve térde. De amilyen kemény, sőt hajthatatlan volt magával szemben, éppen olyan kegyes és megértő volt mások iránt. Tevékeny szeretetében nem tett különbséget keresztények és zsidók közt. Ezért a zsidók is nagy szeretettel és tisztelettel csüngtek rajta. Tiszteletből igaznak nevezték őt, s ahol csak megjelent, köréje özönlöttek, hogy legalább ruhájának szegélyét csókolhassák. Sőt belépést engedtek neki a templom szentélyébe is. Természetesen még nagyobb tekintélyben állott Jakab a keresztények előtt. Még apostoltársai is megkülönböztetett tisztelettel tekintettek föl rája. Így Szent Péter, mikor csodálatos módon kiszabadult Heródes tömlöcéből, elsőnek őt értesítette megmeneküléséről; Szent Pál pedig úgy ír róla a galáciai híveknek, mint aki Péter és János mellett harmadik oszlopa az Egyháznak (Gal. 2,9). Ugyan csak Szent Pálról tudjuk, hogy az apostolok közül Péter után elsőnek Jakabbal ismerkedett, meg és amikor harmadik nagy útja végén Jeruzsálembe ment, ugyancsak az ő színe előtt számolt be a pogányok közt viselt dolgairól.

Még szembetűnőbben mutatja Jakab tekintélyét az 51. évi jeruzsálemi zsinat lefolyása. E zsinat összeülését a mózesi törvények és a feltörekvő ifjú kereszténység viszonyának szabályozása tette szükségessé. A zsidó keresztények ugyan s a pogányokból lett keresztényeket is kötelezni akarták az ószövetségi előírások megtartására. Amíg a megtérők több zsidókból és prozelitákból került ki, nem volt baj. Mióta azonban Pál és Barnabás első nagy térítő útja nyomán megindult a pogányok tömeges beözönlése az egyházba, egyszerre tarthatatlanná vált a helyzet. Mert a pogányokból lett keresztényektől ésszerűen nem lehetett kívánni olyan szokások megtartását, melyek rájuk nézve nemcsak idegenek, hanem terhesek is voltak. Hova-tovább annyira elmérgesedett a kérdés, hogy az Egyház hivatalos állásfoglalását nem lehetett tovább halasztani.

A jeruzsálemi zsinaton először Péter apostol emelt szót és a pogány-keresztények igaza mellett nyilatkozott Utána Jakab püspök emelkedett szólásra. Az ő felszólalása elé azért tekintettek nagy várakozással, mert mindenki benne látta a zsidó kereszténység legeszményibb megszemélyesítőjét: rajongó híve nemzetének és a mózesi törvénynek, amellett Krisztus bizalmasa, aki előtt nem titok, hogy az újszövetség hasonlíthatatlanul több, mint az ószövetség egyszerű folytatása és kiegészítése. És Jakab most is hű maradt önmagához; bármennyire nehezére esett hű zsidó szívének, köntörfalazás nélkül kimondotta, hogy a pogányokat nem szabad erőltetni a mózesi törvények megtartására. A zsinat ellenmondás nélkül meghajolt az „Úr testvérének” nagy tekintélye előtt és ilyen értelemben határozott.

Szent Jakab nemcsak szóval, hanem írással is hintegette az evangéliumi magvakat. A neve alatt fennmaradt levél a legsúlyosabb apostoli levelek sorába tartozik. Különösen a jócselekedetek szükségességét hangsúlyozza benne nagy nyomatékkal. „Mit használ, testvéreim - írja -, ha valaki mondja, hogy hite van, de cselekedetei nincsenek. Vajon a hit üdvözítheti-e őt? A hit, ha cselekedetei nincsenek, holt önmagában... Mert valamint a test lélek nélkül holt, úgy a hit is cselekedetek nélkül holt”.

De a nagy apostolnak nemcsak tisztelői, hanem ellenségei is voltak. Az írástudók és farizeusok nem tudták neki megbocsátani, hogy napról-napra több zsidót nyert meg Krisztus vallásának. Egy ideig csak titokban Fenekedtek ellene, majd nyíltan vesztére törtek. Vezérük, a vakmerő Anán főpap felhasználva Fesztus prokurátor távozását és az utódjává kinevezett Albinus távollétét, 62-ben több kereszténnyel együtt a tanács elé hurcoltatta és a mózesi törvény megsértése címén megkövezésre ítéltette őt. Az ítélet végrehajtása előtt a templom párkányzatára állították és megparancsolták neki, hogy vonja vissza tanait. Mivel azonban ehelyett a megfeszített Krisztusról kezdett szólani, felbőszült ellenségei rája rohantak és a mélységbe taszították őt. Jakab nem halt bele az iszonyú esésbe, hanem térdreemelkedve ellenségeiért kezdett imádkozni. Mint egykor Mestere és az első keresztény vértana, István diakónus, ő is váltig ezt rebegte: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek”. Erre a felbőszített sokaság kőzáporral árasztotta el, egy posztószövő pedig kallójával szétzúzta koponyáját. Holttestét a templom közelében temették el s föléje később kőoszlopot állítottak. Ereklyéi a 6. században Konstantinápolyba, majd Rómába kerültek.

Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-jén szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.