Imával, énekkel, beszélgetésekkel, sírással, nevetéssel teli, hőséggel nehezített utunk volt. Idősek és fiatalok, egészségesek és betegek, nővérek és társult, családos tagok közös zarándoklata volt ez. A tagok közbenjárást kértek gyógyulásért, otthonért, lelkiatyáért, a közösségért, a hazáért. Mindig csak kérés. Ez a zarándoklat végére hálává változott, a segítő jelenlétet megtapasztalva.

Először Barsi Balázs szülőfalujában, Sióagárdon álltunk meg, majd Püspökszentlászlóra, a Kelet-Mecsekbe érkeztünk, ahol a nővérek az 1970-es, ’80-as években nyaraltak, pihentek, titokban lelkigyakorlatoztak.

Sétáltunk a püspöki kastély arborétumában, énekeltünk a fazsindelyes templomban, ami épp felújítás alatt áll. Az álcázott pálos kolostornak épült kastélyban megemlékeztünk Mindszenty József bíborosról, akit a II. világháborút követően három hónapig tartottak itt házi őrizetben.

Onnan a pécsi bazilikába, vagyis a pompás Szent Péter és Szent Pál-székesegyházba mentünk, örömmel láttuk restaurálását, megújulását; majd a püspöki palotát jártuk be. Itt az egyházmegye püspökeinek élete, munkássága tárult elénk. Különösen Virágh Ferenc életére voltunk kíváncsiak: az ő püspöksége idején alakult ugyanis a közösségünk.

Az igazi időutazás azonban az ókeresztény temetőkápolna és sírkamrák régészeti bemutatója volt a belváros alatt. A hely az UNESCO-világörökség része. A termek falfestése a római katakombákéhoz hasonlít. Különösen fontos volt számunkra az a sírkamra, amelynek falán a Krisztus-monogram is látható: kezdettől ez a szimbólum jelzi a társaság tagjainak összetartozását.

A ferences templomban vettünk részt szentmisén. A miséző atya elmondta, advent idején életnagyságú fabetlehemet állítanak fel itt, melyet egy ferences asztalos testvér faragott, és ez az ország legnagyobb betleheme.

Végül – a pécsi bazilika mellett ez volt a másik fő célja a zarándoklatnak – az egykor a nővérek által működtetett lelkigyakorlatos házat kerestük fel, ami magántulajdonba került, azonban gyönyörűen karban tartják, eredeti állapotában látható. A tulajdonosok nyitottságának eredménye volt a közös fotózás és a címek cseréje is.

A nap talán legértékesebb és reméljük, legmaradandóbb pillanatai az új kapcsolatok megszületése volt. A nővéreink lábnyomát őrző további emlékhelyek még hívogatóbba tették a várost: Visszatérünk!

Hazaúton mindenki elmondta, mi volt számára a nap folyamán a legfontosabb, ami leginkább megérintette. Fáradtan ugyan, de hálatelt szívvel énekeltünk régebbi és újabb egyházi énekeket az autóban.

Forrás és fotó: Egyházközségi Nővérek Társasága

Magyar Kurír