A Szent István Társulat havonta tartott rendezvénysorozatának keretében október 24-én Török József egyháztörténész, tanszékvezető egyetemi tanár tartott előadást „A francia forradalom és a katolikus egyház” címmel a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A francia forradalom egy oltáriszentséges körmenettel kezdődött, melyet 1789. május 4-én tartottak Versailles-ban a XVI. Lajos által összehívott rendi gyűlés kezdetén – indította előadását Török József. – A király az állam pénzügyi csődjét elkerülendő hívta össze a gyűlést, több mint másfél évszázad, 1614 óta először. A három rendnek – arisztokrácia, egyháziak, polgárság – korábban háromszáz-háromszáz képviselője volt a rendi gyűlésen, de a király e gyűlés kezdete előtt a harmadik rend létszámát duplájára, hatszázra emelte.

A rendi gyűlést megelőzően egyfajta közvélemény-kutatást tartottak, panaszfüzetekben jegyezték fel a felmerülő problémákat. Ezeket a panaszfüzeteket legtöbb esetben a papság vezette. A rendi gyűlésen megjelenő egyháziak közül kétszázötvenen voltak a plébánosok, és ötvenen a főpapok. Az alsópapság tagjai a híveik közvetlen közelében éltek, jól ismerték az egyszerű embereket. A főpásztorok viszont mind arisztokraták voltak, és természetesen a saját születési rendjükhöz érzeték magukat közel. Ezért ők az arisztokratákhoz húztak, az alsópapság viszont a harmadik rendhez, amely a lakosság kilencvenöt százalékát képviselte a rendi gyűlésen. Azt a kérdést, hogy mi a harmadik rend, már 1789 januárjában föltette és meg is válaszolta Emmanuel Sieyes abbé, akinek kilétére csak később derült fény: „Mi a harmadik rend? Politikailag jelenleg semmi. Mi akar lenni? El akarja foglalni méltó helyét.”

A harmadik, a polgári rend ideológiáját tehát egy egyházi személy fogalmazta meg – emelte ki Török professzor. – Ez az öntudatra ébredés a későbbiekben sokat segített a polgárságnak.

Az előadó időrendi sorrendben, a tényekhez szigorúan ragaszkodva mutatta be, hogyan szorult vissza az egyház lépésről lépésre a forradalmi események felgyorsulása során.

A rendi gyűlés hamarosan átváltozott nemzetgyűléssé. Ez meglehetősen egyszerűen történt – mutatott rá Török József. – 1789. június 13-án három plébános átment a harmadik rend üléstermébe, ott követőkre találtak, és egy héten belül száznegyvenkilenc pap, illetve öt érsek, püspök csatlakozott a polgársághoz. Így kikiálthatták magukat nemzetgyűlésnek. Ez is rövid ideig ülésezett azonban, mert július 9-én már alkotmányozó nemzetgyűléssé alakultak át azzal a céllal, hogy egy olyan új alkotmányt fogalmazzanak meg, amely az addig hierarchikus francia társadalmat horizontális társadalommá alakítja át, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavával.

Törvényszerű volt, hogy a trónnal szövetséges „oltár” ebben a hatalmas társadalmi átalakulásban károsodott. Alig telt el néhány hét, és az augusztus 4-ről 5-re virradó éjszaka az alkotmányozó gyűlés lebontotta az előző évszázadok törvényhozását. Az alkotmányozók az abszolút egyenlőséget vallották, az adó szempontjából is. Ezért az adót kiterjesztették az arisztokráciára és az egyháziakra is – bár az utóbbiak részére létezett már egy jelképes adó 1614 óta. Ugyanezen az éjszakán a „mindenki egyenlő” jelszó jegyében elvették az arisztokrácia vadászati és halászati jogát. Az egyik arisztokrata erre megjegyezte: „Ha ti, papok, elvettétek a halászathoz, vadászathoz való jogunkat, akkor mi elvesszük tőletek a dézsmát.” Meg is szavazták ezt. A dézsma a papság megélhetésének és anyagi forrásának nagyjából ötven százalékát tette ki. Ami különös, hogy a papok között is voltak olyan nyughatatlan lelkek, akik egyenesen követelték a dézsma megszüntetését. Ugyanakkor a nemes lelkű arisztokrácia és polgárság rögtön megszavazta a papság állami fizetését. Igen ám, de miből, hiszen államcsőd fenyegetett? – tette fel a kérdést a professzor, majd emlékeztetett rá, hogy a papság a dézsmából nemcsak önmagát tartotta fenn, hanem az egyházi épületek fenntartása, valamint a szeretetszolgálat, a szegények, betegek, idősek gondozása is ebből valósult meg. Mindez a dézsma elvételével megszűnt.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés augusztus 20-án létrehozta az egyházügyi bizottságot, amely szabad kezet kapott az egyház életébe való beavatkozásra. Az állami egyházügyi hivatal tehát nem 20. századi találmány – jegyezte meg Török József, majd visszatérve az 1789-es esztendő eseményeire elmondta, hogy szeptember 28-án a papság rendkívül nagylelkű gesztust tett: az államkassza javára lemondott a felhalmozódott, fölöslegesnek ítélt nemesfémállományáról, liturgikus edényekről, kegytárgyakról, feszületekről, aranyból, ezüstből készült alkotásokról. Mindezeket tonnaszámra adták át az állami kincstárnak. A nemesfémekből mindössze annyit tartottak meg, amelyek a legszűkebb liturgikus funkciók ellátásához feltétlenül szükséges voltak.

A következő lépést Talleyrand, Autun püspöke, a későbbi hírhedt-híres külügyminiszter tette meg: október 10-én javasolta, hogy a francia egyház ajánlja fel ingatlanvagyonát a nemzet javára. Indoklása szerint ugyanis az egykori adományozók az egyházra csak rábízták a vagyont, hogy kezelje azt, de az egyház rossz gazdának bizonyult. Ez a vagyon a mezőgazdasági, erdőgazdálkodási terület egyhatodát tette ki. Halottak napján, november 2-án az alkotmányozó nemzetgyűlés meg is szavazta az egyházi ingatlanvagyon állami tulajdonba vételét. A harmadik rend kezében felhalmozódott, addig be nem fektetett tőke így végre befektethetővé vált, az egyházi birtokokat a nemzet az államcsőd végett kiárusíthatta, vagyis privatizálhatta. Hamarosan sor került az egyházi épületek eladására is – folytatta az előadó, majd felidézte, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés azonban még ennél is tovább ment: az új közigazgatás törvény megszüntette ugyanis a régi megyebeosztást, és helyette egy új, korszerűnek mondott megyerendszert hozott létre. Az egyházmegyéket szintén az állami közigazgatás mintájára alakították át, megszüntetve így több mint ötven püspökséget és négyezer plébániát. Ez már egyértelmű beavatkozás volt az egyház életébe, hiszen az egyházmegyék alapítása Rómához tartozik.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés a papság számára is polgári alkotmányt dolgozott ki, amelyben állami szinten előírták kötelezettségeiket. Erre az alkotmányra a papoknak esküt kellett tenniük. Aki erre nem volt hajlandó, azt eltávolították szolgálati helyéről. A francia egyház ettől kezdve esküt tett és esküt nem tett papokra oszlott, és ez súlyos feszültséget okozott a papság és a hívek között is. Súlyosbította a problémát, hogy VI. Pius pápa nyolc hónapig nem nyilvánított véleményt a kérdésben. Az esküt nem tett papok az állam ellenségeinek számítottak, üldözendő elemeknek. 1790-ben vidéki kolostorokat romboltak le, 1792 szeptemberében Párizsban megkezdték a papok deportálását – ismertette Török József.

Előadásának végén azonban a professzor felhívta a figyelmet arra, hogy a francia forradalom nem az egyházellenesség jegyében indult! Ez esetben nem vitte volna a gyertyát a rendi gyűlést felvezető oltáriszentséges körmenetben Robespierre. A törvényhozás munkájában a papok is részt vettek, az csak fokozatosan derült ki, hogy az új hatalom nemcsak ez egyház visszaszorítására, hanem a vallás megszüntetésére is törekszik.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír