Különleges lehetőséget adott idén a szombatra eső augusztus 15. kapcsán az egész hétvégés Nagyboldogasszony-ünnep. Akik vasárnap Nagyboldogasszony-búcsút ünnepeltünk – szerte a világon és idehaza is számtalan templomban –, kétszer, két egymás utáni napon hallottuk és énekeltük az ünnep liturgikus szövegeit és énekeit. Az ismétlés lehetőséget adott az ünnep titkaiban való elmélyedésre.

És különleges volt az idei osli ünnep amiatt is, hogy megtörettek az évtizedek óta megszokott ünneplési formák… nemcsak a járványveszély, de a kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan hulló égi áldás is felülírta a hagyományokat.

Kora reggel úgy tűnt, mintha kifogyott volna az égből a fény. Szürke volt, csöndes, sűrű könnyeket hullató. E szép ünnep, e nagyon fényes, mindig fényes ünnep reggelén… De az ünnep a szívekben történik. Az Osli Boldogasszony szentélye felé tartó zarándokok esernyők, esőkabátok alatt tett kezdeti tétova léptei egyre biztosabbá váltak, a közös ima és ének és a nem szűnő lelkesedés erősítette a maroknyi csapatot.

Az eső végigkísért, és ahogy közeledtünk, mind fogyott a remény, hogy megváltozhat az időjárás a szentmise kezdetére. Így aztán megtörtént az, amire még az idősek emlékei szerint sem volt példa: a hagyományosan szabadtéren tartott búcsúi szentmisét idén a kegytemplomban ünnepeltük.

És bár kevesebben voltunk a megszokottnál, a Mosolygó Szűzanya kicsi temploma így sem tudott befogadni mindenkit. A szentmise idejére legalábbis. A körmenet után azonban mindenkinek lehetősége nyílt oltárkerülésre és hódolatra a több mint 400 éves kegyszobor előtt.

Az előtt a szobor előtt, mely éppen 330 éve ékesíti a kis rábaközi falu templomát. 1690-ben ajándékozta az osli híveknek Esterházy Pál herceg.

Bár a szobor nagyon öreg, a rajta ábrázolt Mária-arc sugárzóan fiatal. Mennyi békét áraszt és ajándékoz ez a bájos, derűs arc! Most égszínkékbe öltözött az aranyos fényben ragyogó rokokó oltár közepén – erős ellenpontjaként a kinti ég szürke szomorúságának. Így virul és nyílik ki az ünnep. Különleges a szentmise, hiszen a kegyszobor alatt ünnepeljük idén.

A Pannonhalmáról, mint fogalmazott, „küldetésben”, Hortobágyi Cirill főapát képviseletében érkezett szónok a találkozást emeli ki a szentmise olvasmányaiból. Az evangéliumi rész két várandós asszony örömteli találkozásába von be. Köszöntik egymást hittel és tisztelettel, és Mária ajkán felzeng a gyönyörű Magnificat – mely dicséret és hálaadás, az Egyház mindenesti hálaadó éneke a vesperásban.

Lőrincz Pál felhívja a figyelmünket arra, hogy a Jelenések könyvéből vett nagy, megrázó erejű olvasmány (Jel 11,19a; 12,1–6a.10) szintén találkozásra hív, mégpedig kozmikus találkozásra. „Az égben feltárult Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája.” A liturgia kozmikus magasságokba emel, belépünk Krisztus halálának és feltámadásának misztériumába.

Isten fölemelte Máriát, és általa meghív mindannyiunkat a mennyei boldogságba. A keresztények által a kezdetektől vallott hitigazságot, azt „a páratlanul csodás dolgot”, hogy Mária testestül-lelkestül fölvétetett a mennyekbe, XII. Piusz hetven éve, 1950-ben hirdette ki. Éppen a pusztító, megszámlálhatatlan életet kioltó háború után. Azt akarta a szentatya, hogy tekintsünk fel: nézzünk arra, akit Isten az emberek közül Jézus Krisztus által felemelt.

Tudjunk mindig föltekinteni, ne merüljünk el a hétköznapok hordalékában, ne süllyedjünk el a problémákban

– biztat a bencés szónok. – Együtt ünnepelve kifejezzük, hogy egyek vagyunk, összetartozunk, hiszen egy Kenyérből részesülünk. Krisztus arra hív, hogy mindannyian részesedjünk belőle és eljussunk általa az örök életre, ahova fölemelte Máriát.

A pannonhalmi szerzetes arra is emlékeztet a Mosolygó Mária templomában, hogy Győrben, az egyházmegye szívében található a könnyező kegykép, az értünk síró, minket féltő anya ábrázolása. És elhangzik, hogy

az imádság Mária anyanyelve.

Valóban… arra gondolok, hogy a Szűzanya szüntelenül imádkozik. Győrben könyörög, könnyeivel, Osliban dicséretet zeng, derűjével. Ez a legnagyobb, a döntő, amit meg kell tanulnunk tőle, és erre tanít ez a mai sokarcú nap is, hogy derűben-borúban mindig fölfelé tudjunk tekinteni. Föl a magasságba, túl felhőn és túl napfényen is. Oda, ahol János előtt föltárult Isten temploma, és ahol „nagy jel tűnt fel: egy asszony, akinek öltözete a nap volt”. Az osli oltárra tekintve ennek visszfényét látjuk: itt az ég az öltözet most, és fény övezi az asszonyt, az anyát, aki mosolyával az el nem múló reményt hirdeti szüntelenül.

A szentmise végén körmenetet járunk, idén ezt is rendhagyó módon, a szobor hordozható másolata és zászlók nélkül.

A mögöttünk hagyott különös tavasz után az osli búcsú is eddig nem tapasztalt módon történt idén. Nem tudjuk, az ősz mit hoz majd. Ha „Évának árva fiai, számkivetett maradéki, siralminak örökösi, sok nyavalyáknak hajléki” vagyunk is, tudjuk, hogy van oltalmazónk: a Mennyországnak Királynéja, aki „élet, édesség, reménység”, aki mindig az ő Fiára, boldogságára mutat, aki egyedül „út, igazság és élet”.

Szöveg és fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír