A katolikus liturgiában a szent család ünneplésére már a XVII. századtól látunk példákat. Ebben az időben azonban még csak lokális ünnepnek számított, XV. Benedek pápa 1921-ben írta elő az egész világegyház számára. Napjainkban a karácsonyt követő első vasárnap ünnepeljük, vagy – ahogyan az idei évben is – ha a karácsony éppen vasárnapra esik, akkor december 30-án.

A Szent Család ünnepét XIII. Leó pápa szorgalmazta azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a a századvégi nyugati világban egyre inkább kikezdett családeszménynek imádságos alapokat adjon.

A mai szentmise szentírási részletei olyan gondolatokat tartalmaznak, melyek a családi közösség szeretetkapcsolatának megerősítését szolgálják. Az ószövetségi olvasmány Jézus Sírák fia könyvéből, a Tízparancs egyikére, a szülők tiszteletére hívja fel a figyelmet. Elsősorban arra a helyzetre gondol, amikor a szülők – életük delelőjén túl – szembenéznek erejük fogyatkozásával, vezető helyüket a már felnőtté vált gyermekek foglalják el a család élén. Az idősödő szülők megértő tisztelete sok bajtól óvja meg a családi közösséget.

Andrea Della Robbia domborműve

A szentlecke, Szent Pál Kolosszeiekhez írt leveléből, a szeretet erős keresztény követelményével közelíti meg a közösségi élet, így a család ideális képét, szemben a mindennapok felmerülő problémáival.

Az evangélium ismerős jelenete, a tizenkét éves Jézus a templomban, elsősorban nem a családi értékeket tartja szem előtt. Lényegi mondanivalója krisztológiai jellegű: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom!” (Lk 2,49), vagyis arra mutat rá, hogy a tizenkét éves Jézus egészen sajátos kapcsolatban van Istennel, az Atyával. Mégsem mulasztja el megjegyezni, hogy „engedelmes volt nekik”, anyja pedig „szavait mind megőrizte szívében”.

Kétségtelen, hogy a család ősi emberi intézmény, de a családi élet konkrét szervezetét, viszonyait erősen befolyásolják az egyes korok gazdasági, társadalmi viszonyai. A Pál leveleiben fellelhető, a családra vonatkozó intelmek, fejtegetések egyértelműen magukon hordják a korabeli patriarkális felfogást, amely a férfit tekinti főnek, alapnak és rá építve bontakoztatja ki a családi eszményt. A mai olvasó talán némi zavarral olvassa az ilyen sorokat, de ha igazán hívő szívvel és tanulékony lélekkel ráhangolódik a lényegre, akkor rájön, hogy a külső, korhoz igazodó kifejezésmódok mögött az igazi vezérlő elv a szeretet harmóniát, egységet teremtő ereje. És így már nem az a fontos, kit említ az apostol elsőként, kit nevez főnek, hanem az, hogy a szeretet, a keresztény szeretet követelményét hogyan tudjuk beleültetni a család mindennapi életébe.

Mi, keresztények elfogadjuk, nemegyszer keservesen tapasztaljuk, hogy az adott kor erős befolyással van a család szerveződésére mind gazdasági, társadalmi vagy akár ideológiai kényszereivel. Mégis Jézus tanítása nyomán hittel valljuk, hogy van valami örök, a teremtő Istentől szándékolt eszményi kötelék a családban, amely a divatfelfogásoktól függetlenül, maradandó alapja ennek az együvétartozásnak. Jézus a házasság felbonthatatlanságát tanítva, úgy értelmezi a férfi és a nő teremtését, hogy a kettő egymást kiegészítő, harmonikus EGYET alkot a házasságban, a Teremtő elgondolása szerint. Ez az egység teremti meg az alapot arra, hogy az élet hordozójává, továbbadójává váljék az utódokban. Egyszerűbben szólva a család a legelemibb közösség, ahol az ember által annyira igényelt szeretet működik, kibontakozik, örömmel tölt be, biztonságot, otthont ad.

Sajnos, ami a fentebbiek szerint a legerősebb alapja a családi életnek, a szeretet, az teszi leginkább sebezhetővé. Ez a szeretet ugyanis többet kíván az embertől, mint a természetes létviszonyok ösztönös vonzása a férfi-nő, szülők-gyermek között. Ez az a szeretet, amelyre Krisztus adott példát, életét feláldozva a világ üdvösségéért. Ez az a szeretet, amelyről himnuszt ír Szent Pál az 1Kor 13. fejezetében, vagy amit fölvillant a kolosszeiekhez írt levél mai ünnepre rendelt részletében.

Ez a szeretet nem automatikusan jelentik meg a házasságkötéssel, a gyermekek elfogadásával. Erre nevelni kell önmagunkat, önző vágyaink, igényeink ellenében. Ennek mércéje a nagylelkű megbocsátás és a nemes áldozathozatal a másikért. Óriási türelem is kell hozzá, hiszen be kell érnie, mint a fán a jó gyümölcsnek.

Ma azért is jut sok család élete válságba, mert a divatszellem könnyelműen átsiklik a szeretet problémáján, mondván: ha az idő előtt megkóstolt gyümölcs savanyú, majd szakítok másikat. Való igaz, hogy a mai kor átlagfelfogása nem kedvez a keresztény családeszménynek. Ezért kell ébresztgetnünk önmagunkban a felelősséget. A családban a hozzám közelállók sorsa az én kezembe van letéve. Megtartásukhoz egyetlen út vezet, a keresztény szeretet útja. Igaz, sok áldozattal, de nagyon sok boldog élethelyzettel, pillanattal is. Az ember a világ vándora. De jó lenne, ha mindnyájan otthonra is lelnénk benne. A keresztény család ezen munkálkodik, ezt látja elsődleges feladatának.

Gaál Endre