Húsvéttól pünkösdig, ötven napon keresztül ünnepeljük Jézus feltámadását. A Krisztus-hívők örömét a szentmise záróáldásához kapcsolódó alleluja is kifejezi. A húsvéti idő első része húsvét nyolcada, mely húsvétvasárnappal kezdődik és fehérvasárnappal, az Isteni Irgalmasság vasárnapjával zárul.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom...
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

(Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, részlet)

Húsvét nyolcada kiemelt idő a húsvéti misztérium ünneplésének ötvennapos egységében. Mivel napjai az Úr főünnepeként szerepelnek, nem kerülhet helyükbe szentek emléknapja, de hitvallás nincs már a szentmisében. A II. Vatikáni Zsinatig mindennap volt a szentmisében szekvencia (az alleluját követő ének), azóta fakultatív. A különböző napszakok zsolozsmáiban, a reggeli laudesben, az esti vesperásban és kompletóriumban a következő antifóna hangzik el: „Ez az a nap, amelyet az Úr szerzett nekünk, ujjongjunk és örvendezzünk, alleluja”.

Húsvét ötven napját – húsvétvasárnaptól pünkösdvasárnapig – mint egyetlen ünnepnapot, mint egy nagy vasárnapot örvendezve üljük meg – szerepel az Istentiszteleti Kongregáció húsvéti ünnepekre vonatkozó 1988-as körlevelében.

A húsvéti idő olvasmányai nem az Ószövetségből, hanem az Apostolok Cselekedeteiből hangzanak el; az evangélium Szent János szerint, a búcsúbeszéd egyes részei. A húsvéti idő saját éneke az örömünket kifejező alleluja, amelyet a misék bevonulási és áldozási énekeihez is hozzáteszünk.

Tertullianus szerint „nagy örömmel” kell megünnepelni ezeket a napokat. Szent Ireneus nyomán az ünnep egyetlen napját jelenti ez az idő – az ősegyház keresztényei egyetlen napnak tekintették a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakot.

Több helyen külön miseszöveg található húsvét nyolcadára és a megkereszteltekért. E nyolc napot Rómában a fehér ruhák hetének nevezték. A IV. századtól a húsvét utáni napokban végezték a keresztség utáni oktatást az új megkeresztelteknek. Szent Ágoston beszédeiben is különbséget tesz az „újszülöttek” és a hívek között. Húsvét utáni vasárnap az új megkereszteltek letették fehér ruháikat, és a hívek közt megkezdték tanúságtevő életüket. Ezért nevezzük húsvét  második vasárnapját fehérvasárnapnak. Húsvét nyolcadában az újonnan megkereszteltek fehér ruhát viseltek fehérvasárnapig, mindennap szentmisén vettek részt, körmenetben vonultak a keresztkúthoz – olvasható a Katolikus Lexikonban is.

A IV. században a római állam törvényei szerint húsvét nyolcadának minden napja nyilvános ünnep volt, munkaszünettel, éppúgy, mint a nagyhét napjai. A XI. századtól, a konstanzi zsinat (1094) rendeletére már csak három nap (vasárnap, hétfő, kedd), a XVIII. század vége után két nap maradt munkaszünetes ünnep. 1998 óta húsvéthétfő munkaszüneti nap, de nem parancsolt ünnep.

Magyarországi népszokások szerint húsvét keddjén sok helyen a lányok, asszonyok locsolják meg a férfiakat, viszonzásul. A húsvét utáni szerda pedig száraz szerda: azt tartják, hogy aki ezen a napon dolgozik, annak elszárad a keze. Az előírt pihenés még abból az időből maradhatott meg, amikor húsvét nyolcadát is megszentelték; a népi magyarázat utólagos.

A nyolcadot hajdanában a nép is számontartotta: húsvét nyolcadának máig fehérhét, Somogyban komázóhét a neve – mindkettő a fehérvasárnapra is mutat. A magyarországi görögkatolikusok szerint fényeshét. Ilyenkor a halottakat fehér palástban temeti a pap. A kettős ünnepre, főleg húsvét után következő szerdának a szegedi tájon forgószerda a neve, amely asszonyi dologtiltó nap. A görögkatolikusoknál ez a csonkahét, fehérben jártak. Az ő hagyományaik szerint a húsvét és pünkösd közötti péntekeken a föltámadás öröme miatt elmaradt a hústól való megtartóztatás. A húsvéti ünnepekre következő péntek az ebijesztő péntek – szerepel a Katolikus Lexikonban.

Fehérvasárnapot (Dominica in albis) mátkáló vasárnapnak is hívják. Kedves népszokás fűződik e naphoz: a leányok tojással, sonkával, kaláccsal megrakott tálat küldtek ajándékba egymásnak, szép kendővel letakarva, mátkáló dal vagy rigmus kíséretében. Ha a másik leány elfogadta és viszonozta a kedves gesztust, a két leány örök barátságot fogadott. Ettől fogva mátkának szólították egymást, és életük végéig magázódtak; jelen voltak egymás életének minden fontos eseményén: a menyasszony-öltöztetésnél, a menyegzőn első koszorúslányként; ők lettek egymás gyermekeinek keresztszülei. E szép hagyomány emlékét őrzi a Kis kece lányom népdal. A testvérré fogadás bizonyos vidékeken fiúk közt is megtörtént, akik attól fogva egymás komái lettek.

A középkorban egész Magyarország területén elterjedt szokás volt a húsvéti ünnepkörben a határkerülés vagy határjárás. A földeken, a vetések között ereklyékkel, templomi zászlókkal, énekszóval körmenetet tartva, lóháton vagy gyalog megkerülték a határt, bő termésért és védelemért imádkozva. Fehérvasárnapon néhol még ma is tartják e hagyományt, a feltámadáshoz, a természet megváltásához, az élet megújulásához kötődően. A határjárás az Emmausz-járásra, a sírból eltűnt Jézus keresésére és mennybemenetelének megünneplésére is emlékeztet.

Magyar Kurír

(gj)

Forrás: Katolikus Lexikon, Verbényi István – Ministránsok kézikönyve