Egyházunk január 18-án ünnepli Árpád-házi Szent Margit égi születésnapját. Az alábbiakban Beran Ferenc egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának erkölcsteológia-tanára írását tesszük közzé a szent királylányról, a béke közvetítőjéről.

Szent Margit életét a krónikákból ismerjük. Ezek alapján, ha rá gondolunk, egy kolostorban élő királylány jut az eszünkbe, akinek „imái vezekelve szállnak” Istenhez, aki életével Krisztust követve és az ő áldozatához kapcsolódva engesztelte Istent népe bűneiért, ugyanakkor áldozatos élete példájával az embereket Isten felé fordította. A szegényen élő és a legalantasabb munkát is elvégző, másokat kiszolgáló királylány példája közismertté vált. Az önzetlenségnek és az áldozatvállalásnak erre a mintájára nagy szükség is volt, mert a tatárjárást követően az ország megosztottá vált. Ellentét volt a király és a főurak között, a népre pedig nagy teher hárult az ország újjáépítése miatt. Keresték a felelősöket és a válságos helyzetből kivezető utat. A király lánya egyszerűségével, áldozatos életével jó példát mutatott számukra.

Szent Margit szentté avatásának időpontja és az erre az alkalomra írt pápai bulla azonban egy olyan tulajdonságát is elénk állítja, amely korábban elkerülhette a figyelmünket. Ez pedig a béke szükségességének felismerése és közvetítése volt. A fent említett ellentétek ugyanis belső ellenségeskedést, sőt háborús helyzetet hoztak létre az országban. Ezek közül talán a legfájóbb a IV. Béla király és fia, István közötti háború volt. Ráskai Lea domonkos szerzetesnő így jellemzi a háborúktól szenvedő nép életét: „Annyi nagy háborúság, veszedelem volt, hogy az senkinek nem kedvezett, sem véneknek, sem ifjaknak, sem férfiaknak, sem asszonyoknak, sem szüzeknek, mert mindenkit megnyomorítottak...” (Szent Margit élete, 54. o.). A krónikás szerzetesnő így fejezte ki, hogy az egyszerű emberek a tatár pusztítás után békére vágytak. Az országért felelősséget érző királylány lelke érzékenységével ezt a vágyat ismerte fel, és áldozatos életét a békéért is felajánlotta. Apja és fivére, tudva Margit engeszteléséről, 1266. március 23-án a Nyulak szigetén, Fülöp esztergomi érsek jelenlétében békeszerződést kötöttek. Az esemény fontosságát jelzi, hogy IV. Kelemen pápa megerősítette a békeokmányt.

Véleményünk szerint nagy jelentősége van annak a történelmi ténynek, hogy XII. Piusz pápa Margit szentté avatásának napját a II. világháború legsötétebb korszakának idején, 1943. november 19-ében jelölte meg. Nem lehet véletlen, hogy ez az esemény – több évszázaddal Margit 1276-os boldoggá avatása után – éppen ebben az időpontban történt meg. Akkor, amikor tombolt az egész világot lángba borító háború, az emberek szívét pedig félelem, keserűség és fájdalom uralta. (A magyar szempontból végzetes doni csata 1943. január 12-én volt.) Olyan közbenjáró szentekre volt szükség, akik életük példájával bizonyították, hogy a békét nem a harcmezőn vagy a tárgyalóasztalnál lehet kivívni, hanem Isten ajándéka az, amelyhez hitre és áldozatos életre van szükség. Szent Margit ennek a békének a megvalósítója volt. Ebből a történeti háttérből érthetők a pápa mondatai, amelyeket a szenttéavatási bullában írt: „Bízzunk benne, hogy engesztelő áldozati hivatását ő, az első apostoli szent király sarja továbbra is folytatja, nemcsak szeretett hazájáért, hanem minden nemzetért, amelyek oly hevesen küzdenek egymással. Kieszközli a Krisztus szeretetén alapuló nyugalmat és békét az emberiségnek az irgalmasság atyjától.”

Mi is egy feszültséggel teli korban élünk, nekünk is szükségünk van Szent Margit közbenjárására, hogy békében élhessünk.

Fotó: Lambert Attila

Beran Ferenc/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. január 8-i számában jelent meg.