Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a számtalan visszaemlékezés, értékelés mellett természetesen az a kérdés is felvetődik, miként jelent meg ez a világtörténelmi esemény a magyar költészetben. Jelenits István piarista szerzetest, költőt kérdeztük.

– Ha 1956 költészetéről beszélünk, két hatalmas, megrázó vers jut rögtön az eszünkbe: Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, valamint Márai Sándor Mennyből az angyal című költeménye.

– Illyés Gyula verse 1950–51-ben íródott, bizonyos fokig mégis hozzákapcsolható 1956-hoz, mert egy olyan zsarnoki rendszert mutat be döbbenetes erővel, mely törvényszerűen vezetett a forradalom kirobbanásához. Ahol ennyire semmibe veszik a minden embert megillető méltóságot, ott előbb-utóbb fellázadnak az alattvalókként kezelt állampolgárok, hiszen a zsarnokság átszövi az élet minden területét.

– Ahogy a versben olvasható: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban; / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”.

– Igen, de egy ilyen rendszer nem tartható fenn sokáig, még akkor sem, ha szuronyok vigyázzák.

– Illyés Gyula verse öt évvel a forradalom kitörése előtt íródott tehát, Márai Sándoré néhány héttel annak véres leverése után, karácsonykor. Krisztus szenvedésével hozza párhuzamba a magyarság tragédiáját: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország.”

– Márai versében benne van, hogy az olyan tiszta ügyek, mint a megváltó Krisztusé vagy a magyarságé 1956-ban, szinte törvényszerűen elbuknak, mégis, alapvetően nem a pusztulásról szól, hanem a minden tragédián túllépő hősiességről, odaadásról, amire az egész világ felfigyel, ezért kéri az angyalt: „Mondd el, mert ez világ csodája: / Egy szegény nép karácsonyfája”. A forradalom elbukott, de büszkék lehetünk arra, hogy volt bátorságunk fellázadni egy zsarnoki rendszer ellen, és ez olyan hatalmas tett volt, hogy világszerte rengetegen fordították felénk a tekintetüket, éreztek velünk együtt lélekben. A remény pedig örökké ott van az újrakezdésre: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. / Találkoztak ők már néhányszor / – a gyermek, a szamár, a pásztor – / Az alomban, a jászol mellett, / Ha az Élet elevent ellett, / A Csodát most is ők vigyázzák, / Leheletükkel állnak strázsát, / Mert Csillag ég, hasad a hajnal, / Mondd meg nekik – / Mennyből az angyal.”

– Vannak-e olyan, 1956-ról szóló jelentős versek, melyek nincsenek benne az irodalmi köztudatban?

– Dutka Ákosnak jelent meg egy költeménye a Magyar Ifjúság című folyóiratban 1956. november 3-án, egy nappal a szovjet csapatok újbóli bevonulása előtt.

– Dutka Ady kortársa volt…

– Igen, és a barátja is. Talán valamivel még előbb is publikált, mint Ady. Tudta, hogy Ady nálánál sokkal jelentősebb poéta, de büszke volt arra, hogy a költő- és fegyvertársává fogadta. Dutka ’56-ban már hetvenöt éves volt, és úgy érezte, harminchét éve halott barátja nevében és helyette is meg kell írnia azt, amit Ady érezne, ha még élne. A vers címe: Ember és magyar. A cím alatt pedig a következő szöveg volt olvasható: „Dutka Ákos, a 75 éves és örökifjú költő, Ady Endre egykori barátja és harcostársa küldte a Magyar Ifjúságnak ezt a verset. Amelyet mi most nagy szeretettel és örömmel közlünk.”

A vers így hangzik: „Ady kérdezte sorsa éjjelén: / Lehet-e az ember, ember és magyar? / Feleltek ti, bátor, szent fiúk. / Lássuk: a Világ most vélünk mit akar? / Vagyunk egy szálig elszánt emberek, / Kiket tiporni tovább nem lehet / Ha kell, még én is veletek halok, / Ha engedtek ti, szent fiatalok. / Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka, / A csillagokba írta szentelt nevetek. / Köszönöm nektek, drága szent fiúk, / hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, / S a barikádok hunyó szent sugarainál / Adynak kiáltsuk, szabadon ma már / Mit az ég falára vérrel írtatok: / Emberek vagyunk, újra magyarok.”

Ez régimódi stílusban megírt, de jó vers. Az érződik belőle, hogy a forradalom kitörése előtt nem voltunk méltók az ember névre. Egy régi bajnok köszönti a fiatalokat, és közéjük kívánkozik.

– Dutka többször is említi versében a szent szót.

– Igen, de ennek itt nincs vallásos vetülete. Abban az értelemben használja, ahogyan a mindennapi értelemben szokás használni, amikor ki akarjuk emelni valaminek a különleges rangját, a hétköznapin messze túlnövő jelentőségét.

– „Adynak kiáltsuk, szabadon már…” Mintha fel sem vetődne a költőben, hogy a forradalom elbukhat, egy nappal annak eltiprása előtt.

– De a remény mellett ott van benne az önfeláldozás vágya is. Ha szükséges, beáll a forradalmárok közé, mert bár öreg, megfáradt ember, dicsőséges, szép halállal halhat meg. Nem csupán csodálja a fiatalok hősiességét, részt is kér ebből a közös vállalkozásból.

– Ha jól tudom, az Új Emberben is több, 1956-ot köszöntő vers jelent meg...

– A lap november 4-én közölte Kunszery Gyula Bálványdöntés című költeményét. Ő nem volt nagy költő, de kiváló formai érzéke volt. Ez ebből a verséből is kiderül. Egy bibliai idézettel kezdődik: „Ne csinálj magadnak faragott képet! / Mi nem csináltunk, csináltak mások. / Majd jöttek az ifjú óriások, / hiába volt a ferde balság, / jött a robosztus fiatalság, / jött úgy, mint kegyetlen / bosszús, vad fergeteg: – / s az érckolosszus a földbe dőlt... / Mely évekig gránitkockákon állván, / dölyfösködött: ledőlt a nagy sztálini bálvány! // Üdv a bálvány ledöntőjének, / üdv, dicsőség és hálaének / tenéked, magyar Fiatalság, / ki voltál most a bátrak bátra!... / De egy nagy végzés van még hátra: / tűnjenek el a bálvány-romok, / s hogy megbocsáttassék a régi vétek, / ti, kik a bálványt döntöttétek, / építsetek! / S építsétek fel – szívetekben is – a templomot!”

– Ez egyértelműen vallásos költemény.

– Határozottan az. Nem elég ledönteni a bálványt, elsöpörni a rosszat, jövőt is kell építeni helyette. Ez nem követelés, hanem inkább bölcs és lelkes felhívás. A vers kissé míves, bonyolult, finoman kidolgozott rímekből építkezik, az indulat, a lelkesedés repíti az első sortól végig.

– A templom felépítésénél eszünkbe juthat a Szentlélek templomának felépítése.

– Igen, nyugodtan asszociálhatunk erre. Pozitív eszményeket kell adnunk, a tiltakozás, a bálványdöntés mellett a lerombolt templomot is fel kell építenünk, hittel és lélekkel.

– Szabó Lőrincnek van egy, talán kevesek által ismert versciklusa, mely az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik...

– A Meglepetés című versciklusról van szó. Az első darabját 1956. október 15-én írta, a címe: Gyanútlan vers. A másodikat a forradalom előestéjén, október 22-én, Egy hét múlva címmel. A harmadik, befejező vers decemberben íródott, címe: December közepe. Az utóbbi költemény így fejeződik be: „De csak szájon csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten, áldd meg a magyart!” Ez különösen érdekes, mert a régi, nemzeti áhítatot sugalló verseket idéz meg, magát a Himnuszt, illetve a Nemzeti dalt. Decemberben már egyértelmű volt, hogy a forradalmat eltiporták a szovjet tankok, és a nyugati világtól nem várhattunk segítséget, Szabó Lőrinc mégsem azon siránkozott, hogy kár volt az áldozatért, mindennek vége, hanem azt sugallja, hogy ami történt, valamilyen módon mégiscsak fölemel és kiszabadít bennünket a nyomorúságunkból, bénultságunkból.

– Mindenképpen meg kell említenünk Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című, 1983-ban írt versét is, amely a rendszerváltás egyik legfontosabb szellemi-lelki előkészítője volt, és amelyben arra figyelmeztet a költő, hogy a forradalom temetetlen mártírjait – élükön a kivégzett Nagy Imre miniszterelnökkel – el kell temetni: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”

– Ez így igaz, de Nagy Gáspárnak van egy nagyobb ciklusa is, amelyet már jóval a rendszerváltozást követően írt, 2004–2005-ben, Október végi lángok címmel. Ez olyan, mint egy rekviem, a gyászmise zenei tételeihez kapcsolja a ciklus darabjait. A zárótételben olvassuk: „Élők: mutassátok föl a világnak, / s a hunyorgó égi csillagoknak / a mi hőseinket, szent halottainkat, / akik most már jobban ragyognak / és fényük egyre fényesebb lesz, / ahogy megérti áldozatukat a nemzet, / ha századonként legalább egyszer / fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver... // Ekkor nagy lesz és hatalmas, / tántoríthatatlanul forradalmas, / bukásaiban is büszke, méltóságos… // Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, / mert az október végi tiszta lángok / szívébe égették a szabadságot!”

Ez gyönyörű, átfogó emlékezés a forradalomra, teljesen más jellegű vers, mint az Öröknyár: elmúltam 9 éves. Ott hangsúlyozottan megjelenik, hogy a Ne ölj! parancsát senki sem lépheti át büntetlenül, a bűneinkért egyszer el kell számolnunk, a halottak eltemetése pedig ugyancsak alapvető erkölcsi követelmény, minden elhunytnak meg kell adni a végtisztességet. Az Antigoné alaphelyzete juthat eszünkbe. Az Október végi tiszta lángok viszont gyönyörű visszaemlékezés. Ekkor már nem azért kellett küzdeni, hogy őrizzük a forradalom emlékét. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után sikerült az áldozatok akaratát érvényre juttatni a történelemben, a magyarság kincsévé vált az ő hősiességük, áldozatkészségük szépsége. Ez a jövőnket pozitívan meghatározó hagyomány. Nagy Gáspárnak ez a versciklusa már-már himnikus költészet.

– Nagy Gáspárral kapcsolatban eszünkbe juthat a lengyel költő, Zbigniew Herbert, akihez verset írt, melynek kezdősorai így hangzanak: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem.” Herbert erősen kötődött a magyar irodalomhoz és történelemhez...

– Igen, és A magyaroknak címmel írt is egy verset a forradalomról, már annak leverése után: „Kezünket kinyújtva / állunk a határon / s a levegőből roppant zsinórt / fonunk nektek testvérek // az elfúló kiáltás / s a görcsbe rándult öklök / haraggá jajdulnak s a szív / nem verhet riadót / a véres kövek kérnek / haldokló vizek kérnek / s mi állunk a határon / csak állunk a határon / állunk a józan ész / jól-fontolt határán / innen nézzük a tűzvészt / halálba bámulunk”.

Ez megrendítő vers, az az érzésünk, mintha a költő és a hozzá hasonlóan gondolkodó lengyel barátai ide akarnának szaladni, hogy segítsenek nekünk. Legalábbis első felbuzdulásukban, mert aztán a határon mégiscsak megállnak, engedelmeskedve a józan észnek. Nem a térképen megrajzolt határról van szó, hanem belső határról, arról, hol van az a pont, amikor engedelmeskedni kell a józan ész parancsának.

– A józan ész parancsa azt jelentette, hogy Herbert és mindazok, akik segíteni szerettek volna a magyar forradalmárok ügyének, tárgyilagosan felmérték: olyan hatalmas az ellenséges túlerő, hogy semmi esély a győzelemre, fölösleges minden további véráldozat, ezért erőikkel, küzdelmeikkel most már a jövőre kell koncentrálniuk?

– Igen, de azért kicsit lenézően szól a józan észről, amelynek engedelmeskedik. Tudja, hogy ez az ésszerű, de kínlódik is ebben az állapotban, hogy nem a szívére hallgat, hanem az eszére. Mintha a költő szégyenkezne, vagy inkább megdöbbenne saját lelkesedésének a hirtelen megbénulásán.

– Összegezve mit mondhatunk, miként jelenik meg a költészetben 1956? Jelentőségének megfelelően? Vagy túl hosszú volt az a harminckét év, amikor hivatalosan ellenforradalomként bélyegezték meg a forradalmat és szabadságharcot?

– Ha a forradalom leverését követően nemcsak szabad, de előnyös is lett volna irodalmi műveket írni 1956-ról, akkor sok értéktelen vers is született volna, s ezek közül nehezebben emelkedtek volna ki a valóban értékesek. A forradalom leverését követő hosszú, ránk erőszakolt némaság talán nagyobb hangsúlyt adott néhány valóban jelentős költeménynek, például Illyésének, Máraiénak, amelyek idehaza sokáig csak titokban éltek, jártak kézről kézre. Amikor pedig fordult a világ, akkor az emlékezők olyan verseket írtak 1956-ról, melyek nagyon mélyről, szívből fakadó szavakkal, az imádság magasába emelkednek. Itt sem az számít, hogy hány van belőlük, hanem az, hogy milyen a súlyuk. Van néhány valóban méltó emlékező vers, amely bizonyosan fennmarad. Mint ahogy a Himnusz is maradandó kincse a magyarságnak, nem csupán az irodalomnak, hanem a nemzettudatnak is megkerülhetetlen emléke, alkotása.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember október 23-i számában jelent meg.