A szervita rend szent alapítóira, a „hetekre” emlékezünk február 17-én: Alessióra, Amadióra, Bonagiuntára, Bonfiglióra, Manettóra, Sostegnóra és Uguccionéra. „Szent csoportként” éltek, egyéni vonásaikat nem ismerjük.

A „hetek” Firenzében éltek a 12–13. század fordulóján, kereskedelemmel foglalkoztak. Franciaországban, Flandriában és számos itáliai városállamban tett utazásaik alkalmával, valamint a császár és a Pápai Állam közötti állandó háborúskodásokat tapasztalva megfigyelhették egyrészt a vallási élet új fölvirágozását, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek, másrészt megéreztek valamit az általános nyugtalanságból, ellenérzésekből, amit az akkori egyházi állapotok okoztak. Vezekelni kezdtek. A 12. század végén Itáliában, különösen Firenzében több hasonló vezeklő csoport is alakult. Tagjaik mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben a szegény és megfeszített Krisztus követésének éljenek.

Valószínűleg 1233-ra tehetjük a hét alapító atya „megtérését”, vagyis felvételüket a bűnbánó testvérek („fratres de poenitentia”) közé. Az „Alapításlegenda” szerint ez az év számít a szervita rend alapítási évének, bár a történészek ezt kétségbe vonják. Az alapítók valószínűleg valamivel később szakítottak családi kötelékeikkel és vonultak vissza a város kapui előtt lévő Cafaggióba, hogy „nagyobb szabadságban élhessenek a szemlélődésnek” és amellett folytathassák az irgalmasság cselekedeteit felebarátaik javára. Az Apostolok cselekedeteinek egyházát vették példaképül, s szegénységben és felebaráti szeretetben akartak élni.

Nemsokára azonban úgy látták, hogy Cafaggióban még túl közel vannak a világhoz, így távolabb eső helyet kerestek. 1241 körül a Monte Senarióra vonultak vissza, mintegy 18 kilométernyire északra Firenzétől, hogy remeteéletet éljenek és tökéletesen nyitottak és készségesek lehessenek Isten szolgálatára és indításaira.

Lehetséges, hogy Veronai Szent Péter, aki később a domonkos rend első vértanúja lett, ajánlotta nekik, hogy vegyék föl a Szűz Mária társasága, Szűz Mária szolgái (Ordo Servorum Mariae) megnevezést. Innen származik a szervita elnevezés. Firenzében 1245-től bizonyítható okmányszerűen e név. Szent Ágoston reguláit fogadták el, és fekete rendi ruhát választottak maguknak.

A társulást a firenzei püspök, majd 1249-ben Capocci bíboros, Toscana pápai legátusa ismerte el és hagyta jóvá. A szervita rend 1255-ben nyerte el a végleges pápai jóváhagyást.

Miután a „hetek” közössége a pusztában bensőleg és külsőleg megszilárdult, életüket az ünnepélyes szegénységi fogadalomra alapozták. Ez véglegesen meghatározta törekvésüket, hogy a szegénység közösségében éljék az evangéliumi életet. Közösségi életük középpontjában a „lectio divina” (lelkiolvasmány, elmélkedés), a szentmise, a zsolozsma és a szegények szolgálata állt. Közösségi útjuk az evangélium szellemében és a szemlélődő élet (remeteség) klasszikus „regulája” szerint alakult: Isten keresése a világban a vezeklő élettel, elszakadás a világtól az evangéliumi szegénységgel, s a mind nagyobb magány vállalása mindaddig, amíg Isten hegyének „kopárságában” el nem érik az Úrral való egyesülést. Krisztus útját követték akkor is, amikor a „pusztaságból” visszatértek az emberi közösségbe; újból megtelepedtek Firenze kapui előtt.

És Krisztus követését egyre erősebben összekötötték Anyjának követésével. Szűz Mária kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig jelen volt az alapítók minden cselekedetében és gondolatában. Máriával való kapcsolatuk az „engedelmességből fakadó tettek, igaz szolgálatok és tiszteletmegnyilvánulások egész summájában” öltött konkrét formát. Minden liturgikus cselekmény, sőt a közösség minden cselekedete Ave Máriával vagy Salve Reginával kezdődött, és a szombat Isten Anyjának napja lett.

A birtoklástól való tökéletes elszakadásuk az evangélium életerejéről és hatékonyságáról tanúskodott polgártársaiknak, különösen az előkelőknek és a gazdagoknak. Ezzel az Egyház megújulásához is hozzájárultak, hiszen a szó szerinti evangéliumi életet a hierarchia iránt tanúsított tökéletes engedelmességben, azaz az Egyház keretein belül élték meg.

A hét alapító közül a hagyomány tanúsága szerint hárman a rend általános vezetői voltak.

Az új rend megerősödéséhez és elterjedéséhez nagyban hozzájárult egy egyházpolitikai mozzanat: 1250-ben Capocci kardinális kibocsátott egy dekrétumot, amely szerint a szerviták elöljárói fölhatalmazást kaptak arra, hogy a kiközösített II. Frigyes császár párthíveit, ha felöltik a rendi ruhát, föloldhatják az őket is sújtó kiközösítés alól. Ezért sok német lovag belépett az új kolostori közösségbe, mivel nem volt más módjuk arra, hogy megtalálják az Egyházzal való kibékülést.

Bernardino Poccetti: Alessio Falconieri halála

Amikor a hét rendalapító kultuszát az Egyház jóváhagyta, a rendben az ünnepet a pápai jóváhagyás emléknapjára, február 11-re tették. A rendalapítókat 1888-ban avatták szentté, és a római naptárba is február 11-re jegyezték be ünnepüket. Mikor azonban 1907-ben bevezették erre a napra a Lourdes-i Szűzanya ünnepét, a rendalapítókét február 12-re tették át. 1969 óta február 17-én ünnepeljük őket, mert a hagyomány úgy tudja, hogy az egyik rendalapító, Falconieri Alessio ezen a napon halt meg.

A szervita rend női ágának ágostonos reguláját Boldog XI. Benedek pápa a Dum levamus kezdetű bullában hagyta jóvá.

Jóságos Istenünk, öntsd lelkünkbe a hét szent testvér buzgóságát, akik a Boldogságos Szűzanyát teljes odaadással tisztelték, és népedet hozzád vezették. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Adoremus (2017. február)

Magyar Kurír