A Sarutlan Kármelita Rendtartomány gondozásában megjelent kötetben kármelita teológusok és misztikusok gondolatait olvashatjuk a már életében szentnek tartott, ötven évvel ezelőtt elhunyt Marton Marcell kármelita szerzetesről, akit 2013. december 9-én Ferenc pápa tiszteletreméltónak nyilvánított.

Bruno Moriconi kiemeli, hogy a Marton Boldizsár néven született Marcell atya későn lett kármelita, majdnem 42 éves volt már, amikor 1929. július 16-án, a Kármelhegyi Bologasszony ünnepén letette ünnepélyes örökfogadalmát, majd a következő évben, június 14-én pappá szentelték. 

„Szeretet az Isten” – ezt a mondatot íratta újmisés emléklapjára. S ennek a bizonyossága, valamint a Szűzanya iránti szeretete tartotta meg egész életében és tette szentté – írja Moriconi atya. Egyúttal emlékeztet rá: Marcell atyát maga Mindszenty József kérte meg, hogy legyen a gyóntatója, amit ő még akkor is vállalt, amikor a bíboros, hercegprímás az amerikai nagykövetségen kapott menedéket. A főpásztor a Sarutlan Kármeliták Általános Káptalanjához intézett levelében kifejezte kívánságát: „… én akarok lenni az első, aki tanúskodik az életszentségéről.”

A szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően Marcell atyának is el kellett hagynia a kolostort, de minden reggel visszatérhetett az immár bezárt rendház Huba utcai templomába. Szinte egész nap gyóntatott, testi tápláléka egy kifli volt, a családnál, ahol lakott, nem várta vacsora, hiába fizettek a gyónói havi 1100 forint lakbért utána. 1956-ban azonban valaki feljelentette a rendőrségen, ezért egy ideig hajléktalanként tengődött. Ezt követően egy másik családnál lakott, majd 1958 decemberétől haláláig a korábbi Huba utcai Kármel mellett egy nyomorúságos raktárhelyiségben, sötét és nedves helyen, ahol senki más nem lett volna hajlandó élni. A hívek ragaszkodtak hozzá, de egyébként ki volt téve a rosszindulatú emberek megvetésének – még egyháziak részéről is –, amit ő elfogadott a lelkek üdvösségéért és saját megtisztulásáért. Naplójában így írt erről: „Ha rosszindulatú emberek fordulnak ellene és üldözik, annak a kiegyensúlyozott lélek oda se néz; de ha azok ítélik el, akiket szeret és tisztel, azt már csakugyan megérzi. Az nagyon fáj. S ezt akarja az Úr. Ez a fájdalom van hivatva arra, hogy végleg elszakítsa a szívét minden földi dologtól, s abban kiölje az önszeretetnek utolsó nyilait is. Valóságos kivégzése ez a régi Ádámnak.”

Francois-Marie Lethel tanulmányában megállapítja: a szeretettől átformált szenvedést Marcell atya, akárcsak Lisieux-i Kis Szent Teréz, mélységes örömben éli át, mivel az a feltámadás általi élet győzelmére nyit ajtót. Lethel atyát a Szépszeretet című önéletrajzában Marcell atyának a Máriával megélt jegyesi kapcsolata érintette meg. Az a tény, amit Marcell atya írása olyan meggyőzően hirdet, hogy Mária az Istennek szentelt személy egész szívét képes betölteni. Eszünkbe juthat Kis Szent Teréz egyik, unokahúgához írt levele: „Ne félj attól, hogy túlságosan szereted a Szent Szüzet, soha nem fogod őt eléggé szeretni. Jézus pedig örülni fog, hiszen a Szent Szűz az ő édesanyja.” Marcell atya nem fél attól, hogy Máriát egész szívével szeresse, hiszen tudta, hogy ő mindig Jézushoz vezet, „ő mindig Jézust adja nekünk, és Vele egyesít minket”. Ugyancsak Lethel atya párhuzamot von Szent Ágoston Vallomásai és Marcell atya önéletrajzi írása között. „Mindkét írás nagy lelki, emberi és költői érzékenységről tanúskodik. Mindketten Isten szépségének szerelmesei, amely éppúgy megnyilatkozik a természetben, ahogy a mi emberségünkben is.” Marcell atya, Szent Ágostonhoz hasonlóan, nagy fontosságot tulajdonít édesanyja közvetítő szerepének.

Carlo Laudazi Marcell atya élete utolsó éveiben írt Naplójegyzeteit elemezve megállapítja: csodálatos, hogy Isten irgalmának megtapasztalása révén mennyire képes volt azonosulni a bűnösök érzéseivel, átélve, belülről hordozva azt a fájdalmat és sötétséget, amit az Istentől való eltávolodás jelenthet. Egyik feljegyzésében mély együttérzéssel írja: „Ó, hogy, de hogy szeretem a – bűnös embert! Nem a bűnt. Az elkövetőjét. Tele vagyok részvéttel az ateisták iránt. Érzem és átélem rettenetes ürességüket. Szinte öl szörnyű tévedésük. Belehalok abba, hogy nem tudok segíteni, nem tudom őket boldoggá tenni!”

Maria Rosaria Del Genio szerzetesnővér szerint abban mutatkozik meg Marcell atya nagysága, hogy „annak az arcát látja az emberben, akit Isten nem vet meg, akit Isten az Ő nagy irgalmában mindig keres. Istennek ugyanez az ember iránti szeretete fakad fel Marcell atya szívében, megláttatván vele, ami a felszín alatt van… Istent látja meg, az Ő jelenlétét minden egyes emberben.”

Marcell atya a saját sorsán keresztül élte meg a szeretet-Isten irgalmát, hiszen ifjúkorában elfordult a hittől, de megtapasztalta, hogy Isten utánunk nyúl. Az Úr olyan, mint a jó pásztor, aki megkeresi az eltévedt bárányát, és vállára veszi, vagy a tékozló fiát is kitörő örömmel fogadó atya, aki nyakába borul visszatérő gyermekének. Marcell atya fent említett önéletírásában nem önmagáról kívánt tanúskodni, hanem Istennek – a Jézus Krisztussal való találkozás által – életében felismert irgalmáról. Ahogyan életére visszatekintve írja: „Mily tengernyi bűn, mily temérdek megpróbáltatás hullámzott el fölöttem és bennem; hogy megpörgetett az emberi élet, vágott földhöz a Sátán, és sodort, mint a forgószél, a magasba – Isten könyörülő irgalma! És mennyi, de mennyi tapasztalat?! Bölcsesség-tarisznyám hogy megtelhetett?!... Az Úr irgalmasságait mindörökké éneklem. Mit is tehetnék egyebet?”

Bodnár Dániel/Magyar Kurír