Fut a gyík

Hátán viszi az életet,

A szélrózsa vízre vágyik

Tovaillan az élvezet.

Elrepül a válasz, mely

A kérdésre felel,

S talán ott marad a homályban,

Talán mindent elfelejt.

Mozog a nap,

Homályból illanó fény

Ízesen koppanó falat

Épülő, égi tünemény,

Mely átszel rónát, hegyet

Ám te az ismeretlent

Nem ismerheted.

Pillangó vagyok

Vagy csak egy moly

Tintából előbújó zamat,

Szenvedő fogoly,

Állott rabja belső ellenségemnek

Tetve tehetetlenségemnek,

Mely az út porából szül

Gyermeket a földanya számára?

A holnap már víg kedély, ahogy

Lassan árad, s egyszer majd

Magával ragad,

Talán elmossa várad.

Galícia hódolatát teszi lábaid elé

Ahogy fényében úszik

Az égen libbenő függöny,

S kapuja nemsokára robban,

Ahogy minden előtör.

Gerendák tövében

Pihen a fáradtság,

Odakint a párkányon

Az alkony táncot jár.

A sarki asztalt elragadja

S ha megmozdul, magára hagyja.

A keringő lázba hoz mindent,

Mi élettelen, akárcsak lelkünk,

Ahogy vakuként villan, szemünkben.

Kavarog a folyam

Átkel a rónán, nem tekint rád

Csak otthagy némán.

A porban fekszel, ahogy elvonul

Állj végre talpra, nyomorult!

Varázsolnék, ám a pálca

Eltörött, s a szilánkos világban

Az arcnélküliség beköszönt

Nem is hisszük, csak pislogunk

Keresztre feszítve,

Ám koronánk, még hiányzik.

Nyitott ablaknál

Dalol a szél,

A fát erőszakolja egy levél,

Ám mi csak siratjuk a holdat

Mert a nyár kezdi fényét veszíteni

S nem állhatunk többé,

A nyírfák alatt.

Ha a bűn unszolva szolgál,

S a tehén is teher a gályán,

Menj tovább, ne várasd

Az időt, mely tömjénfüstből

Üstbe önti a fekete epét,

A gyalázat ízét, a magányt.

Szuszog az élet

A teli pohár hármat kiált,

Kiálts hát, te is odafent

Fenséges király.

Pazarolj rám fényt és szelet

Bátorítsd a földeket,

S nézz rám úgy, hogy

A béke angyalát hordozzam szívemben

Ahogy az úton járok.

Téved az, ki űzi a vágyat

Mely a nap végén

Majd felszítja az ágyat,

Mert a türelem égeti

A kétes kéjt, így nyújtva

Békét, erényt.

Foszlányokból éledő

Vörös hold ragyog ránk,

Fonalat gombolyít

Az ezüstös rónán,

Melytől elszakad a mély

Szakadék szegélye,

Ám ha nincs víz

Nem csobban vére,

Csak puszta léte

Mozgathat rugókat,

Ahogy kattog bennem

Az idő.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Ám az idő fogytán.

Fakó lelke megállt,

Félútról visszanézett

Zenéből éledő viaszbábut

Testéből megidézett.

Félredobta izzó szerelmét

A tüzet, mely bántó

Az acsarkodó szüzet

A vérére járót,

Vágva egy szeletet

Az erdő tiszta létéből

Ahol a jászol ikonja

Talonban maradt.

A nap ikrája

Az óceánba fordul

S odalent a város

Majdnem lángba borul,

Ahogy egy izzó lüktetés,

Mely állandó

A szív alól indulva

Csatazajjal fordít meg

Mindent, mely önmagam inverze.

A nő vár

A férfi hódít

Keletről nyugatra tán még

Szelet is fordít.

Önmagát formálja

S alakítja, ám

A tükörkép csak

Egymás szemében

Válik egyetlen, hömpölygő folyammá.

Írta: Fruittree

2007. június 30. - augusztus 8.